A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

lották még ekkor is diákjainak, hogy állandóan csiszolgassák műveiket. Ennél is fontosabb azonban, hogy a diákok önállósodási törekvéseit határozottan szembe állították a Kollégiummal, mintha kétféle tudás lenne: az iskola és az iskola falain kívüli, s mintha ezeket legnagyobb szigorúsággal kellene elzárni egymástól, mert különben a diákok elbízzák magukat és elhanyagolják az iskolai kötelmeket és megvetik a hagyományos rend megkívánta szabályokat és magatartásmódokat. A 19. századi diákjegyzetekben rendre előfordul Pliniusra való hivatkozás, aki szerint ,,[m]ely kevés ifjaink érzék gyengeségeket, azonnal okosok azonnal mindent tudnak, senkit sem tisztelnek, például senkit sem vesznek, hanem önmagokat követik." (MAGYAR... 1835) Péczely ezzel szemben kifejtette, hogy a diákok társaságba tömörülését nem tartja a kollégium nevelési elveivel ellentétesnek. Majd határozottan állást foglalt az iskolai és a világi tudás elválaszthatatlanságát illetően. Mintha Kölcsey említett töprengéseit folytatná: „én az oskolát az élet előkészületének tartván, szeretem az ifjú embert még az oskolában, tanítói felügyelése vezetése alatt az élettel megösmertteni, hogy az oskolát elhagyva, ne legyen kéntelen egyszerre bebukni a világba, ez okon nem kívánom ugyan nyakra főre az életbéli praxisba beavatni, de elszigetelni sem egészen. Éppen azért, hogy alkalma legyen önnön fogyatkozásai és a mások érdemei megesmerésére, nem akarom, hogy az engedelmesség esztendeiben igazgasson, de szolgálóvá sem kívánom tenni, ne hogy kitelvén a szolgaság ideje, annál zabolátlanabbul használja szabadságát. Nem akarom bizodalommal maga s kevés tudománya eránt eltölteni, de erejét, munkásságát elfojtó bizodalmatlanságra, örökös várakozásra sem akarom szoktatni..." (PÉCZELY 1960b, 378.) Eszerint Péczely a tudás próbakövének a cselekvést tartotta, hisz akkor mutatkozhat meg annak valódi természete, produktivitása vagy gyengesége, nem pedig az iskolai követelményeknek való megfelelésben. Nem értett egyet azzal sem, hogy az öregkorra felgyűlt tapasztalat eleve magába rejtheti az igazságot, pedig diákkori jegyzetek erre is újból s újból figyelmeztettek: ,,[e]gész oskolai Tudományok sem pótolhatják ki egy öreg férjfiú tapasztalását". (MAGYAR... 1835) Péczely szerint a hagyomány vagy az idő érlelte életbölcsesség értéke csak abban mérhető, mennyire képes korszerű cselekvéssé válni. A cselekvés középpontba állításával rögtön zárójelbe tette a professzorok érveit, mint valamiféle skolasztikus okoskodást. Hisz valójában lehetetlen megmondani meddig tart a tanulás, mint ahogy a felmerülő problémák és gondolatok sem tartják tiszteletben az iskola és a világ közti válaszhatárt. A professzorok bizonyossága, hogy meg tudják mondani hol húzódnak a kettő határai, vagyis mikor eléggé felkészült a diák a világba való kilépésre, valójában nem más mint a tekintély bizonyossága. Az élettapasztalat ugyan adott esetben valódi bölcsességet jelenthet, de általában véve semmit sem mond e tapasztalat produktivitásáról. Péczely szemléletében tanulás és önállóság, tudásszerzés és produktivitás egymást kiegészítő tényezők. Nincs szó arról, hogy kétségbe vonta volna a professzorok szavainak hitelességét, csak annyit állított, hogy elveik valódi mércéje a gyakorlat és a cselekvés. Önállóság és cselekvés elsőrendű fontosságának hirdetése teszi Péczelyt korforduló jelzővé. Talán erre gondolhatott Sárvári Pál is, akinek önéletrajza szerint Péczely fellépése fordulatot jelentett az iskola életében. (TŐRÖS 1931,77.) Nála azért nem került szembe hagyomány és időbeliség, mert tisztában volt azzal, hogy a hagyomány nem magától adott, hanem emberi teremtés eredménye, még ha e folyamatnak nem is kizárólagos mozzanata a saját korában élő szubjektum. Minden esetre e szubjektum saját kora problémáira keres választ, nem pedig filológiai-tudományos érdekből fordul a múlt felé. A hagyományértelmezés/-teremtés műveletében tehát a jelen kérdése legalább olyan fontos mint a hagyományozódó múlt önértéke. A hagyományt nem az teszi, hogy van néhány kutató, aki kíváncsi a múlt egy-egy szeletére, s esetleg feltétlen megőrzésre érdemesnek tartja, hanem az érdekeltség, ami egy későbbi kort a múlt egy szeletéhez fűz. Míg a kollégiumi történelemszemléletet az jelle410