A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

Az irodalom és az irodalmi értelmiség szerepének felértékelődése Mikor Toldy Ferenc felkérte Sárvári Pált, hogy írja meg Csokonairól való emlékeit, a Kollégium híres professzora egyáltalán nem rejtette véka alá véleményét: „Isten! őrizz az ilyen poétáktól minden szülét és minden jó barátot...." (SÁRVÁRI 1960b, 400.) Vargha Balázs abban véli felfedezni az ellenérzés okát, hogy Sárvári diákkorában féltékeny volt Csokonaira. Sárvári Pál levelei és Csokonai életének töredék vonalai, valamint a Talán felesleges toldalék a Csokonai élete töredékeihez című írásai azonban többet és mást is sejtetnek. A talán valóban meglévő ifjúkori féltékenység mellett valami aktuálisabb, frissebb sérelem is érződik. Idéztük már Sárvári Pál egyik megjegyzését, mely arról tanúskodik, hogy értetlenül állt az éledő Csokonai-kultusz, s általában a formálódó irodalmi kultusz jelenségei előtt. Sárvári világosan látta, hogy megváltozott a nagy ember kritériuma, s ezzel együtt a politikusokat, közösségi vezetőket, tudósokat új hős váltotta fel: a költő. Talán épp Toldy Johann Niklas Révai der Grosse című írása fejezte ki mindenkinél szemléletesebben e változást: a nagy embert egyedül alkotó képességei teszik. (TOLDY 1922, 641-646.) E fordulat a 18. század végén indult meg, amikor az irodalom közüggyé válása eredményeként megváltozott a költészet, s vele együtt a költő társadalmi helye. A következő évtizedekben pedig látványosan megnőtt az írás társadalmi rangja, aminek eredményeként az íróság önálló polgári foglalkozássá vált. A költészethez való hozzáértés többé nem tudósi kiváltság vagy erény, hanem csak a költőket jellemző képesség. Kölcsey Ferenc már 1814-ben azt írta Kazinczynak, hogy „... egy poétafő alkalmatosb Hornért és Pindart magyarázni, mint az sok száraz filológus".

13 A tudósi rang esését saját életén keresztül kellett megtapasztalnia Sárvári Pálnak, hisz miközben régi tudósi érdemeit feledve tüntettek ellene a diákok, addig önként adakoztak egy költő, Csokonai síremlékére. A tudóst „legyőzte" a poéta. A költészet és a költők rangjának emelkedését fejezte ki az is, hogy megnőtt az alkotók személyes élete iránt az érdeklődés. Csokonainak már Domby is megírta az életrajzát, s lám most meg a Kisfaludy Társaság határozta el, hogy a Nemzeti Könyvtárban kiadják minden munkáit, Toldy pedig életrajzi adatokat kér. S ha Sárvári korábbiakban idézet Csokonai-vers-interpretációjára gondolunk, akkor az is a korfordulóra s az új világ születésére figyelmeztethette, hogy a rációt „legyőzte" az ízlés, a tudományos igazságot az egyéni, a képzelet támogatta igazság. S tapasztalnia kellett a jelentések megsokszorozódását is, amik között nem valami tudós testület tehet rendet, hanem ez mindenkinek magára van bízva, ahogy ez a Péczelyvel való vitájában mindennél világosabban ki is derülhetett. Hisz a consistórium nem igazságot szolgáltatott, hanem csak az általa jónak tartott mederbe akarta terelni a vitát. A békéltetés célja az volt, hogy megóvják a Kollégiumot a botránytól. Az igazság helye ekkor már a nyilvánosság által ellenőrzött területen volt. Sárvári szemléletesen fejezi ki azon értelmiségieknek a hangulatát, akik ekkor is egyházi intézmények szolgálatában állva végezték dolgukat, s tekintélyüket nem pusztán egyéni adottságaikkal, hanem intézményi támogatottsággal vívták ki. Ráadásul jelentős mértékben csökkent ezeknek az intézményeknek a befolyása, hatóképessége is. Persze a költők megbecsülése sem pusztán alkotóképességüknek köszönhető, csakhogy az irodalom vagyis egy másik intézmény rangja - aminek társadalmi jelentőségüket köszönhették - épp emelkedőben volt. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, ha olyan, a világi igények felé egyébként nyitott egyházi szolgálatban álló értelmiségi is mint Sárvári Pál, a 19. század harmincas éveiben értetlenül áll az irodalom szinte korlátlan méretű térnyeréséről tanúskodó, az új irodalmi-nemzeti eszmék irányába tájékozódó és önálló cselekvésre igényt tartó diáktársaságok előtt, vagy megakadályozza, hogy Csokonai síremlékére a diákok körében gyűjtést végezzenek. 13 Kölcsey Ferenc levele Kazinczy Ferenchez, 1814. április 3. KFÖM III. 140-141. 399