A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

A fentiekből az is látható, hogy a coetus jogosítványainak szűkülése és végül az egész intézmény eljelentéktelenedése nemcsak abból következik, hogy e diáktestület nem mindig tudott felelősen élni a jogaival, s működését korlátozni kellett, hanem arról is, hogy története szorosan összefügg a Kollégium hagyományos rendjének változásával. Ahogy differenciálódott a tanítás célja, ahogy újra és újra felmerült a nem tógatus diákok számára való tanrend szükségessége, ahogy egyre inkább természetessé vált az önálló pedagógia léte, s vele együtt a tanári hivatás polgárjogot nyert a lelkészivel szemben, vagyis amilyen mértékben elvilágiasodott az iskola tanítási rendje, olyan mértékben csökkent a coetus jelentősége. Szerepe van a coetus jogköre módosulásában és testülete térvesztésében a Kollégium politikai, s ezen belül egyház- és iskolapolitikai helyzetének is. Korábban a Kollégium autonómiája megőrzése érdekében szükséges volt az erők koncentrálása, s vezetése nem engedhette meg magának a belső békétlenséget vagy legalábbis annak nyilvánosság elé kerülését. Révész Imre Sinairól írt monográfiájában mutatott rá arra, hogy a város Habsburg uralom alá kerülésével a „divide et impera" veszélye miatt szinte létérdek volt, hogy a korábbihoz hasonló diáklázadásokra ne kerülhessen sor. (RÉVÉSZ 1959, 89.) Reálpolitikai megfontolások is motiválták tehát a coetus létalapjától való megfosztását. Ennél fontosabbnak gondolom azonban az előbb említett tanrendi változásokban kifejeződő tényt, hogy az iskola, a nevelés egyre kevésbé lehetett egy intézmény, vagy egy egyház belső ügye. Ha a 17. században a Kollégium nyugalmát még nem is verte fel a konzervatív humanista jellegű oktatás és a puritanizmus elveinek összeütközése (MAKKAI 1984, 592.), az előbbi megváltoztatását sürgető törekvések megerősödése és konfrontációja nem sokáig váratott magára, s a 18. század végén elemi erővel tört ki az az oktatási-egyházpolitikai háború, aminek leglátványosabb és legismertebb története Domokos és Sinai küzdelme. Ebbe a vitába a coetus képviselőinek már nem sok beleszólása volt, hisz jogai zömét ekkorra már elveszítette. A Kollégium sorsának alakulása a legkisebb mértékben sem múlott már e diáktestületen. Jóllehet, ahogy láthattuk is, régi önállóságuk mítosza és újraélesztésének igénye még egészen a 19. század végéig elevenen élt. ISKOLAI ÉS VILÁGI TUDÁS ÖSSZEHANGOLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGE A 18-19. század végén az iskolai és világi tudás között már-már áthidalhatatlan szakadék keletkezett. A Kollégium esetében is az volt a fő kérdés, mennyire és milyen módon kell alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, vagyis ahhoz a történéshez, amit szekularizációnak szokás nevezni. Hogyan kell tehát viszonyulni ahhoz az átmenethez, amelynek során a gondolkodásmód, az erkölcs, a nevelési elvek és a mentalitás egyaránt függetlenedtek az egyházi tekintélytől és szempontoktól, s evilági elvekre alapozódtak. E változás során radikálisan átalakult a műveltség anyaga és formája is. A kérdés tehát mindenek előtt úgy vetődött fel, hogyan illeszthető össze mindez a Kollégium hagyományos rendjével, melynek a csúcsán, mindenek fölé rendelve még a 19. század első felében is a lelkészképzés és a hagyományos értelemben vett vallásos nevelés állt. A professzorok Domokos főbíróhoz, az 1781. évi tanrendi módosítás legfőbb szorgalmazójához intézett leveléből világosan kitűnik, hogy ők maguk is tisztában voltak azzal, hogy egyre nehezebben egyeztethetők össze a Kollégium oktatási és egyházi funkciói. Az órák beosztásánál ugyanis igazodni kellett például a diákok templomba járásához vagy temetési szolgálataikhoz, holott írják a professzorok - a német egyetemeken egyáltalán nincs így. (SZABÓ B. 1996, 403-404.) Az egyházi értelemiségi tehát részben megpróbált áthangolódni a világi igényekre, azonban erre, ahogy Domokos fellépése is mutatta, a nemességnek nem volt szüksége. Talán azért sem, mert ez 384