A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

Lakner Lajos ISKOLA ÉS VILÁG, HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS (Előtanulmány a 18-19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében) A 18-19. század fordulóján olyan változások zajlottak le az európai társadalmakban, amelyeket a történetírás korszakfordulónak tekint. Ennek egyik leglényegesebb mozzanata a modern történeti tudat kialakulása. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a történelem ettől kezdve már nemcsak a múltról való ismeretek tárháza, hanem a jövőre vonatkozó elképzelések megjelenési helye is. Vagyis a történelemről való tudást egyszerre formálja az elmúlt időkben felgyűlt tapasztalat és egyszerre a jövő várása. Tapasztalat és elvárás kettősségének feszültsége nélkül még ma is csak kronológiát, de nem történelmet írnánk. Másrészt az előbbivel szoros összefüggésben megváltozik az ember helye, amelyet Kant ismeretelméleti fordulatával szoktak jellemezni. Ő mondja ki ugyanis mindenkinél világosabban, hogy bármiféle tapasztalatot az emberi fejben meglévő logikai ítéletformák tesznek lehetővé. S így bár csak a számunkra adott valóságról lehet tudásunk, de ennek mégiscsak az emberi tudat ad formát, teszi valósággá. Ennek következtében az emberi megismerés korlátainak számbavétele egyben a világalkotó tudat ekkor még beláthatatlan következményű karrierjét indította el. Hisz ha a cselekvési és az értelmezési tér egybe esik, amint az a kanti töprengésekből következik, akkor a történelem nemcsak számunkra, de értünk is való, vagyis a sorsáért ettől kezdve mindenki maga is felelős, az ember történelemcsináló, (vö. KOSELLECK 1982. és ROHONYI 1996a.) A másik az előbbivel szorosan összefüggő folyamat a társadalom önirányítású alrendszerekre való szakadása és a különböző tudatformák önállósodása. Érdemes itt kiemelni a kanti filozófia kritikájából egy, többek között Baylenál, Fichténél és Herdernél is meglévő elgondolást. Míg Kant a vallás racionális megalapozásra törekedett, addig ők a racionalista teológiát elutasítva a hit és a vallás számára külön érzéket tartottak fenn. A racionális gondolkodás határainak tudatosítása számunkra most azért fontos, mert a vallási érzék tételezése a tudomány és a vallás illetékességi határainak meghúzását is jelentette. A Kant-kritika fenti képviselői egyszerre erősítették meg a tudomány, s egyszerre a vallás önállóságát, hisz ezek egymással nem helyettesíthető emberi szükségleteket elégítenek ki. (vö. S. VARGA 1999.) Meg kell említenünk e differenciálódási folyamat másik döntő mozzanatát, a művészet önállósodását is. Ekkor alakulr ki vagy szilárdult meg a saját törvényekkel rendelkező művészet világa, amelyen belül a műalkotás irányítja a róla szóló kommunikációt és szervezi az abban való részvételt. (LUHMANN 1996. 379-392.) E folyamat intenzitását és társadalmi jelentőségét mutatja, hogy a művészetet gyakran a valóságkonstrukció csúcsának tekintették vagy olyan szociális-ideológiai-politikai feladattal ruházták fel, amelyek elsősorban nem a szép/csúnya kódpár szerint értelmezhetők és értékelhetők. A századforduló korszakhatár-jellegét Foucault elsősorban az episzteméváltásban vélte megragadhatónak. Szerinte a 18. század végére esik az az időszak, amikor a klasszikus episztemét leváltja a modern. Vagyis ekkorra megint lényegesen módosul az a kognitív rendezőséma, ami a 375