A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Várhelyi Ilona: A Hymnus, mint Kölcsey istenkép-fejlődésének fordulópontja

szerethető atyai istenkép rajzolódik itt ki, hanem inkább egy haragvó, büntető, megtorló Zeusz sújtja villámait hálátlan alattvalóira. Nem személy van itt jelen, hanem fátum. Még ha tudjuk is, hogy az igazságszolgáltató, büntető Isten az ószövetségi istenképtől sem idegen, s a Kölcsey-kori prédikációk gyakori motívuma ez, majdnem az egész vers függetleníthető a keresztény szellemiségtől.

30 Talán csak az utolsó versszak szánalomért való esengése villant fel valamit az imádság lelkületéből, zsoltár-parafrázisként. Az eleve elrendelésnek sincs tág tere a versben, hiszen Isten büntetése "bűneink miatt" következik be. Ám arról, hogy miben áll a nemzet bűnössége, nem tudunk meg semmit. így az elvont bűn és konkrét büntetés hiányt ébreszt, s nem indokolja az előre megbűnhődés hatásosan ismételt tételét. Persze, a Himnusz az életmű kiemelkedő alkotása, esztétikai minőségét nem érinti az iménti megállapítás, amelyre pusztán Kölcsey istenképének alakulását bemutatandó van szükség. Ha figyelembe vesszük, hogy a Himnusz 1823 januárjában készült el, adódik a gondolat, hogy egy újévi köszöntővel lehet dolgunk. S azt tudva, hogy ekkoriban a költő "a parasztdal tónját találgató", majdnem egy művészi varázslatnak, költői regölésnek tekinthetjük. Persze, nincs olyan regölési szokás, amely ekkora történelmi tablót tárna elénk, s ilyen komponált szerkezetben jelenítené meg a múltat. Ám a jókedv, bőség, siker, víg esztendő kívánása, múlt és jövő összevonása a regölésnek is sajátossága. A népi kultúrában általános jókívánság-formula: "adjon az Úristen bort, búzát, békességet", stb. a folklórra ekkor nagyon is figyelő Kölcsey számára sem lehetett ismeretlen. Ezért gondolom azt, hogy a kiinduló vershelyzet erre a népi szokásra asszociáltat, majd kibontakozik belőle a történelmi körkép, Tokaj borával, kunsági búzával, harci győzelmekből származó békével, majd pedig a régi dicsőség és jólét elvesztésével és visszakívánásával. A történelmi panoráma feloldó zárása még egyszer a víg esztendő kérésével villant vissza az újévi szituációra. Ha ez a vers nem is vált volna nemzeti himnuszunkká, akkor is az életmű egyik legjellemzőbb és legcsiszoltabb alkotásának kellene tartanunk. Meg merem kockáztatni azt a lélektani feltételezést is, hogy a nemzet azért tarthatta meg himnuszaként ezt a verset, amely viszont megtartotta a nemzetet, mert ez a látens népiesség tudat alatt is hat. Véleményem szerint Kölcsey költeményét nem imádságként írta, de a magyar nemzet minden tagja megalkothatja, meg is alkotja belőle saját bensőséges imádságát. A Hymnus-ban megtaláljuk Kölcsey jellemző istenképének összetettségét, amely mégis egy életszakasz szemléleti lezáródását sejteti, hogy a Vanitatum vanitas-szal eljusson arra pontra, ahol a kiüresítettség állapota felszabadítja a filozófia okoskodása alól a személyes Isten hittel történő megismerésére. Ehhez vallási élményekre éppen úgy szüksége volt, mint emberi veszteségekre és csalódásokra. A diákkori filozófiai tanulmányok alapossága Kölcsey egész munkásságában kamatozik. Részint mindvégig megtartja a filozófia iránti érdeklődésének rugalmasságát, másrészt műveinek meghatározó, gyakran használt műveltségi alaprétegét alkotja majd az egyéni értelmezés igényével feldolgozott filozófiatörténet. Gondolatgazdag - és témánk kibontásához - nélkülözhetetlen Töredékek a vallásról c. munkája már a személyes hit szükségességét is kimondja: "...az emberi okosság olyan, mint a mózesi törvény, mely nem egyébre való, hanem saját gyengeségünket ismerteti meg velünk... nincs senki, ha az okossággal élni akar, hogy isteni vezérre ne lenne szüksége. Enélkül az okosság oly vezér, 30 Gyökeresen ellentmond véleményemnek Csorba Sándor Hymnus c. kitűnő tanulmánya, amely pl. a szőlő és a búza képében a bor és kenyér keresztény szimbólumait látja. (A szerzőnek köszönöm a kéziratos dolgozatba való betekintés lehetőségét.) 559