A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

történetiség és az aktualitás kapcsolatának fontosságáról beszélt, mint ami megkerülhetetlen kérdés minden humán tudomány, így az irodalomtudomány, s ezen belül az irodalmi muzeológia számára is. A kiállítás egyrészt bemutatja Herder személyiségét, műveit és korabeli hatását, másrészt pedig a jelenkor kérdéseihez való kapcsolódásra is törekszik. Látszólag a múlthoz fordulás hermeneutikai aktusáról van szó, ami minden múzeum fő kulturális tevékenységének tekinthető. De hamarosan lelepleződik, hogy e kapcsolat nem egyéb ideológiai rövidzárlatnál. Kiderül ugyanis, hogy nem a hagyomány és a jelen dialógusáról van szó, hanem az aktuális kultúrpolitika által uralt beszélgetésről. Az akkori NDK-beli politika legitimációjának eszközévé degradálták Herdert és kiragadott gondolatait. A kiállítás szerint ugyanis Herder humanizmus-eszméje a kolonializmus és a rabszolgaság elleni mai küzdelemben nyerheti el valódi jelentését. Vagyis Herder gondolatai csak a szocializmusban valósulhatnak meg. Herder jelentősége és nagysága így bizonyítja az akkori politikai berendezkedés igazságát és jogosultságát. (DIDIER 1980) A fentiek talán jól bizonyítják azt, hogy a posztszemiotikai szubjektum-felfogások tanulságai jól hasznosíthatók a kultusz természetrajzának, ideológiai vonásainak vizsgálatához. Egymástól való távolságuk nem oly végletes, mint ahogy hinni lehetett. Végül az eddig mondottak az irodalmi múzeumok és emlékhelyek jövőjének kérdését is felvetik. A irodalmi muzeológusoknak újra kell gondolni az irodalom és az életrajz kapcsolatát, pontosabban azt, hogy az irodalmi kommunikációban mi lehet a szerepe az alkotói személyiséget középpontba állító, az élet és az életmű egységére építő múzeumnak és az emlékhelynek. Az világos, hogy az alkotói életút és sors, illetve az ehhez kapcsolódó tárgyak, relikviák alkotják a kultuszhelyek alapzatát. Erre utal az is, hogy az eddig említett kultuszokra ironikusan rájátszó szombathelyi Joyce-kultusz alapzata is fiktív életrajzi motívum, az ír regényíró helyi kötődése. Bár ironikus játék, de azt is bizonyítja, hogy az életrajzi szál minden irodalmi kultusz alapja. (Békés 1998)

29 Ugyanakkor az is evidensnek tűnik, hogy a hatás eléréséhez ma már nem hagyatkozhatnak pusztán az autentikus tárgyak beszédére. Ezek ugyanis a kultuszban és a kultusz áltál élő szélesebb közösséget feltételeznek. A beavatottság szintén csak a laikusok szélesebb körével szemben létezhet. Ugyanígy kérdéses az is, hogy egy didaktikus program szerint felépülő kiállítás ki tud-e valamilyen hatást váltani a mai látogatókból. S egyáltalán létezik-e ma még irodalmi kultusz? Beszélhetünk-e ma még akár csak Petőfi kultuszáról is? Vagy Csokonaiéról, Adyéról? Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc műveinek felértékelődése vajon azt is jelenti-e, hogy emlékhelyeikre ezrével zarándokolnak az irodalomszeretők? Azzal párhuzamosan, ahogy az irodalom nálunk is egyre inkább autopoetikus rendszerként működik, csökkent a hagyományos irodalmi kultusz társadalmi bázisa. Minél inkább csökkent az irodalom nemzeti és társadalmi szerepe, annál inkább csökkent a kultuszok társadalmi hatóköre. Az irodalom hőseit a szélesebb közönség körében mára új, nem irodalmi hősök váltották fel. Mindez azt jelenti tehát, hogy az irodalmi kultuszhelyek idejemúlttá, fölöslegessé váltak? Jövőjük attól függ, hogy dialógusképessé tudjuk-e tenni őket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a látogatókat nemcsak elfelejtett adatokkal és autentikus tárgyakkal ütköztetjük, mert ezekkel szemben nincs más lehetőségük mint a rekapituláció (BARTHEL 1989, 11.), hanem olyan elbeszélés által szólaltatjuk meg a kiállítási tárgyakat, amely elbeszélés nem definiálja egyértelműen jelentésüket, de jelzi a jelentésadás-jelentésnyerés szükségességét. Az ideális az lenne, amit Susanne Lange-Greve írt le könyvében, hogy maga is kiállítás is többjelentésű elbeszélés, műalkotás legyen, vagyis az irodalomtörténeti kiállítást formáljuk át irodalmi, esztétikai hatású kiállítássá, ami egyéni jelentések létrehozására ösztönözné a látogatókat. Ez lenne az imént említett ingamozgás két végpontja által behatárolt köztes hely. Jelentést te29 Dr. Virágh Endre: Virágh Rudolf- egy elfeledett magyar hős (Közreadja BÉKÉS Pál). Holmi, 1998. 9. 549