A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

lésével) arra emlékezteti a látogatót, hogy templomba, egy magasabb rendű, spirituális térbe lép, akkor egyben arra is tanítja, hogy felül kell emelkedni a mindennapi élet és a ráció szintjén, meg kell szabadulni a "rútságok kötelékétől" (DANTO 1997, 195.), túl kell lépni az egyéni érdekek és tapasztalatok körén. Csak így lehet beavatódni ebbe a magasabb rendű tudásba. S mindazok, akik nem ennek megfelelően viselkednek méltatlanok a beavatásra. A látogatókkal szembeni elvárást jól szemlélteti Wilhelm Wackenroder és Ludwig Tieck egyik írásának {Herzengiessungen eines kunstliebenden Klosterbruders) részlete: "Úgy látszik, a galériát vásárnak nézik, pedig templomnak kellene lennie, templomnak, ahol csendes, szótlan alázattal és ihlető magányban csodálhatja az ember a művészeket, a halandók legnagyobbjait."

19 Ez arra az újszövetségi történetre emlékeztethet bennünket, amikor Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból. A nem kellő áhítattal viselkedő látogatók éppúgy szentségtörő cselekedetet követnek el, mint a kufárok. Ez az elvárás ugyanakkor arra is jól rávilágít, hogy ha az értelemezéshez a múzeum őseit akarjuk megidézni, akkor kevésbé a kincstár, inkább a szentély lehet a paradigmatikus minta. Noha a gyűjtemény kincstári jellege is fontos, hisz épp a gazdagság által prezentálható a kultusz és a benne preferált irodalomértés értéke. A gazdagság és különlegességek csodálatán azonban jóval túl is lép e kiállítási forma, hisz a jelentések világába akarja vinni az olvasót, az áhítat nemcsak azért kell, hogy a kellő figyelmet biztosítsa a tárgyak számára (GOMBRICH 1994, 42.), hanem sokkal inkább azért, hogy előkészítse az utat a köznapi élten és értelmen túli világba, amely átragyog a tárgyakon. A leghétköznapibb tárgyak is átlényegülnek, a kultikusan tisztelt hős prezentációjának eszközeivé válhatnak. E színeváltozás feltétele a látogató hite. A vallásos hitbe való "ugrás"-hoz (Kierkegaard) hasonlóan a kívülálló számára érthetetlen e misztikus történés. A fentiekből adódóan a kiállítások és az emlékhelyek elsősorban a látogató társadalmi énjét szólítják meg, a személyiségnek azt a felét, amely önbecsülését, önértékelését alapvetően társadalmi "helyzetétől", "rangjától" teszi függővé. Ahogy tehát a szentélylátogatást, úgy a kultuszhelyek látogatását is "elsősorban a beavatódás reménye és nem a műélvezet élteti. Azokban, akik lopva néznek körül, hogy vajon még mindig meg kell-e hatódniuk a Mona Lisa látványától, mindig a társadalmi rang s az önbecsülés iránti vágy kerekedik felül" - írja Gombrich (Uo. 35.) és esetünkben a Mona Lisa tetszőlegesen behelyettesíthető Petőfi, Ady stb. ereklyéivel. Az, hogy a személyiség társadalmi énje kerül előtérbe az jórészt azzal függ össze, hogy e kiállítások - ahogy már láthattuk is - vallásos magatartást követelnek a látogatóktól, vagyis azt kérik, hogy az ember mondjon le egyéni, s így esetleges élettapasztalatairól, s emelkedjék fel egy a kultusz papjai vagy szakértői által is garantált, de ettől függetlenül is önértékkel rendelkező vagy legalábbis annak tartott közösségi tapasztalat szintjére. (WALLACH-DUNCAN 1986, 226.) A relikviákkal berendezett kultikus hely nem értelmezésre hív, hanem e közösségi tudásban való felolvadásra. Vagyis visszakapcsolódva a nem sokkal korábban mondottakhoz - túl van a didaktikusán átadható értelmen a tekintetben is, hogy az itt átadott tudás nem díszkurzív, hanem az alkotó misztikus megjelenésében való hit által ismerhető meg, pontosabban élhető át. Sokkal inkább azt mondja meg, hogy mit kell tenni, hogyan kell ítélni, mintsem, hogy mit kell tudni, vagyis a gyakorlati ész körébe tartozik. Ezek következményeként maga a közönség sokkal inkább misztikus közösség, mintsem közönség. (DANTO 1997, 32.) (Ez utóbbi egyben azt is érthetővé teszi, hogy miért lehetett oly fontos az irodalmi kultusz a XIX. század magyar irodalmában, amikor nem kevesebb volt a tét mint a kulturális-nyelvi közösségként értett nemzet megteremtése.) A tárgyak ilyetén való prezentációja nagy mértékben csökkenti a befogadói aktivitást és Önállóságot, hisz itt maguk a tárgyak beszélnek, még a kiállítás rendezőjének is csak annyi a dol19 Danto idézi Wackenroder és Tieck szövegét. DANTO 1997, 200. 539