A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

menyesen használják legitimációjuk megteremtésére és biztosítására? A fent leírtak alapvetően már ezt a kérdést is megválaszolták. Most csak arra utalnék, hogy a kultusz viselkedésforma is. S mint ilyen nem tartalmat ír elő, hanem a helyes viselkedés szabályait rögzíti. Azt mondja meg, hogyan viszonyuljunk azokhoz az eszmékhez és értékekhez, amiket fontosnak tartunk. Ez egyben azt is jelenti - ahogy Margócsy István példatára is mutatta -, nincs olyan eszmény, nincs olyan érték és nincs olyan módszer, amely biztos védelmet jelentene az ellen, hogy irodalomértésünk kultikus vonásoktól mentes legyen. Egyetlen lehetőségünk, ami egyben kötelességünk is, hogy nemcsak másoknál, de magunknál is észrevegyük ezt. IRODALMI KULTUSZ ÉS MÚZEUM A legitimációs aktusok leglátványosabb megnyilatkozási alkalmai rendszerint a különböző évfordulókhoz kapcsolódó ünnepek. E kitüntetett időpontok mellett azonban nagy szerep hárul az irodalmi emlékhelyekre, az állandó kiállításokra és az irodalmi múzeumokra is. Mondhatni ezen intézmények feladata, hogy a szentség megnyilatkozásának térbeli helyét kialakítva a hétköznapokban is elevenen tartsák, újra és újra az emlékezetbe idézzék egy-egy alkotó vagy esemény kultuszát, s egyben állandó megnyilatkozási alkalmat teremtsenek a kultuszok köré csoportosult irodalmi-társadalmi körök számára. Ezekre az irodalmi intézményekre mindig is úgy tekintettek, mint a kultuszok "termékére". Megjelenésük, jelentésteremtő eljárásaik és az irodalmi kommunikáció rendszerében elfoglalt helyük egyaránt magán viseli az eredet nyomait, s így tetten érhetők bennük az irodalmi kultusz ideológiai vonásai is. Egyes szerzők a múzeumokat par excellence ideológiai képződményeknek tekintik, amennyiben szerintük e kulturális intézmények legfőbb feladata, hogy tapasztalatilag átélhető élménnyé alakítsák az elvont ideológiákat, s "ily módon a múzeum végső célja, mint bármely uralkodó eszmerendszeré: összebékíteni a látogatót a külvilággal" (WALLACH-DUNCAN 1986, 226). Ha nem is osztom Wallach és Duncan töprengéseinek e végső konklúzióját, az kétségtelen tény, hogy múzeum fogantatásától kezdve a hatalom szimbolikus megragadásának egyik kitüntetett tere. (DANTO 1995, 42-43.) Ideológiai jellege többek között abban ragadható meg, hogy általában a passzív befogadó/elfogadó szerepére kárhoztatja a látogatókat, s ezzel egyben ki is szolgáltatja őket a különböző világértési sémákat szállító hatalmi törekvések számára. A látogatóknak ugyanis, még ha időlegesen is, de passzív szemlélővé válva fel kell adniuk az önálló értékelésre és értelmezésre való igényüket. Azt tanulták meg ugyanis, hogy "a kiállított tárgyakkal egyetlen »teendőjük« van: nézni őket". (WALLACH-DUNCAN 1986, 221.) Ráadásul a kiállítások mindezt oly természetes magától értetődéssel teszik, hogy el is takarják azt a rítust, amelynek akaratlanul is részese a látogató. Nem kell feltétlenül valami gonosz, előre kitervelt ideológiai manipulációra gondolni, mert maga az emberi érzékelés sajátossága is szükségessé teszi, hogy a kiállításon bemutatott tárgyak és felidézett adatok a látogató számára valamely elbeszélés részeként jelenjenek meg. Az emberi felfogóképesség ugyanis - mint ahogy arra többek között Ernst Gombrich is rámutatott (GOMBRICH 1994, 41-42.) - szükségképpen szelektív, s ezt különböző értelemzési sémák elsajátítása teszi értelmes egésszé, vagyis valamely kánon elfogadása ruházza fel az egyént a mérlegelés képességével. Problémát inkább az jelenthet, hogy a kiállítások által bemutatott elbeszélés egy meglehetősen szűk mozgástérrel rendelkező befogadói pozíciót jelöl ki. S nem nagyon ösztönzik a látogatót arra, hogy reflektáljon az általa betöltött szubjektumpozícióra ill. az ezt a helyet vele elfogadtató vagy elutasításra késztető benne élő sémára, kánonra. Ahogy azonban a kultusztól idegen az egyéni jelentésadás gesztusa, az önálló értelemadás aktusa, hisz elsősorban a 537