A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

szerint a kánon "olyan értelmező eljárások rendszere, amelyek segítségével egy közösség fenntartja saját érdekeit." (SZEGEDY-MASZÁK 1992, 121.) Ezzel egybehangzóan állapítja meg Aleida és Jan Assman: "Bei der kanonistischen Warheit handelt es sich immer um eine Warheit für-eine-Gruppe." (ASSMANN 1987, 21.) E meglátások éppúgy igazak a kultuszra is, hisz mi magyarázná a bálványrombolók azon törekvését, hogy a kultuszt társadalmi érdekek elleplezőjeként mutassák meg. Többen megfigyelték már a kultusz csoporthoz kötöttsége és a kinyilvánított normák egyetemes érvényűsége, abszolút szentségigénye közötti feszültséget. Vélhetően ez a feszültség kényszeríti leginkább legitimációs cselekedetekre a kultuszok irányítóit. A kultusz legitimitása a résztvevők számára lényegében támogatók hiányában is adott. Azzal, hogy csak az azonosulás lehetőségét kínálja fel a közönség számára, ki is nyilvánítja ezt. Még inkább nyilvánvaló ez, ha arra gondolunk, hogy a kultusz - ahogy már volt róla szó - a hit bástyái mögé bújik, vagyis kivonja magát az értelmi világok interszubjektív meghatározása alól. Épp ezért a kultikus nyelvhasználat eredménye üres beszéd (FRANK 1991, 358.). Ez azt jelenti, hogy a kijelentések érvényessége és az igazság nem az interszubjektivitás terében születik meg, hanem előre adott. (vö. SZILASI 1997, 52.) Az üres beszéd uralmi beszéd. A kultusz papjai süketek minden más érve és meglátásra. Érvényesség és igazság, mint maga a kultusz is önmaga által megalapozott, legalábbis az intézményesülés időszakától feltétlenül. Mert a Shakespeare-kultusz intézményesítésének irányítói vajon emlékeztek-e eredetre? Emlékeztek-e arra a világosan megfogalmazott érdekre, amiért az irodalmárok és a művészek egy csoportja a Shakespearekultuszhoz fordult? Vagy a már állami-hatalmi legitimitással rendelkező Petőfi Társaság tagjai emlékezett-e arra, hogy a kezdeteknél a hivatalos tudományosság ellenzékeként jelentek meg? Aligha. Az eredet kutatása és felidézése ugyanis - ahogy Dávidházi Péter idézi Foucault-ot - kikezdi mind a legitimitás, mind pedig az identitás szilárdságát. (DÁVIDHÁZI 1990, 357.) Vagy ha mégis emlékeznek, akkor a hagyomány egyetlen örökösének tudják magukat. S önlegitimációjukban a hagyomány így elve legitimálja képviselőit. A Kisfaludy Társaságban például a XIX. század utolsó éveitől egyre többször emlegetik, hogy már alig él valaki Arany kortársai, a nagy idők tanúi közül, s rögtön ezután úgy beszélnek magukról, mint akik kiteljesítői e hagyománynak. 1885. január 24-én részt vesz a társaság ülésén dr. Kovács Pál győri orvos, a legelső tagok egyike, hogy "csaknem félszázad óta halogatott kötelességének eleget tegyen", felolvasta székfoglalóját, Elkésett székfoglaló c. humoreszkjét. A tagoknak megható volt látni Kisfaludy kortársát, de ő sem mindennapi élményekkel tér haza: "...kifogyhatatlan volt a virágzó főváros és irodalom magasztalásában. S most már felfohászkodhatott az agg Simeon: "Magyarok istene, bocsásd el a te szolgádat, látták szemeim nemzetem jövendő nagyságát". Másfél év múlva ... örök álomra hunyta szemét. Neki megadatott látni aratását annak, amit ők vetettek." (KÉKY 1936, 177.) A Kisfaludy Társaság vezetői és tagjai tehát ebben az elbeszélésben úgy tekintenek magukra, mint a nemzeti irodalom vezetésére minden szempontból méltó és alkalmas élgárdájára, a magyar irodalom igaz hagyományának letéteményeseire. Ez kellő alapot ad a számukra, hogy más irodalomértések érvényességét eleve kétségbe vonják. Legitimitásuk megerősítéshez legfeljebb minél több laikus hívet igyekeznek szerezni, de az ő feladatuk nem egyéb, mint feltétel nélkül hinni. Az önlegitimáció kitüntetett szerepe mutatja meg igazán a kultusz konstruált és imaginárius mivoltát. Az utóbbi megjelölés Cornelius Castriodustól származik, kinek elmélete sok hasonlóságot mutat a tudásszociológia valóságkonstrukció-fogalmával. Gondolatmenetünk szempontjából mégis azért érdemes bevonni elgondolását, mert segítségével a kultusz fontos vonására mutathatunk rá. Castriodus ugyanis sokkal inkább hangsúlyozza a társadalom és intézményei önteremtő jellegét. Szerinte a társadalom önteremtő mechanizmusai egyfelől ugyan elfedik "a végső alapozó, az alap hiányát, az ontológiai szakadékot" (LOSONCZ 1988, 101.), s ezzel lehetővé teszik, hogy 532