A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művészettörténet, Iparművészet - P. Szalay Emőke: Historizmus az úrasztali boroskelyheken

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a XX. század elején a neostílusok elemei a szecesszióban is megmaradtak, sőt ötvöződtek annak jellegzetes elemeivel, és így stílusegyveleg alakult ki. Itt azonban feltehetően nem erről van szó, hiszen ezeken a tárgyakon a szecessziónak egyetlen jelét sem fedezhetjük fel, sem formájukban, sem díszítésükben. Ezért egyértelműnek vehetjük, hogy a historizmushoz sorolhatók e tárgyak, annak késői megnyilvánulását hordozzák. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a református gyülekezetek tulajdonában lévő kelyhek mind visszafogott díszítésüek, a historizmus túlzó megnyilvánulásai nem jelennek meg rajtuk. Ez azért érdemel figyelmet, mivel az egyházművészet problémája a század elején az érdeklődés középpontjába került. A Magyar Iparművészet c. folyóirat sorozatosan vissza-visszatért erre a kérdésre. Talán a legsokrétűbben 1912-ben foglalkoztak ezzel a témával, az általános boncolgatáson túl külön-külön munka szól a fafaragásról, fémmunkákról, üvegfestésről, miseruhákról. Bár természetesen ezek a szerzők a katolikus egyházmüvészet kérdéseit boncolgatják elsősorban, Lyka Károlynak az ötvösmunkákkal kapcsolatos megállapításai érvényesek a református egyház klenódiumaira is. Más szempontból is jelentősek lehetnek ezek az egyházi edények. Annak következtében, hogy szinte kivétel nélkül ajándékként kerültek a gyülekezetek tulajdonába, az adományozók megörökítették az odaajándékozás időpontját, így segítségül lehetnek más évszám nélküli edények pontos datálásánál. Ez a kelyheknél szembetűnőbben látható a kannák és különösen a kenyérosztó tányérok esetében, mivel azok - ahogyan már fentebb említettük - a kelyhekkel szemben szinte kivétel nélkül használati edényként is szolgáltak a maguk korában. Az alábbiakban röviden ismertetem a gyülekezetekben fellelt kelyheket. Úgy vélem, sajnálatosan időszerűvé teszi bemutatásukat a Kárpátalját végigpusztító árvíz, amely sok települést sújtott, sok épületet döntött romba. Mivel a templomi felszerelési tárgyakat éppen védelmük érdekében, a műkincslopások miatt általában a gyülekezet tagjai saját házuknál őrzik, még nem tudhatjuk milyen károkat szenvedtek. Csak reméljük, hogy az elmúlt évszázadok viharaihoz hasonlóan ezt is átvészelte minden tárgy, és az egyetemes magyar kultúrkincs részeként tarthatjuk számon valamennyit a jövőben is.

4 4 Itt csak az 1912-es Magyar Iparművészet idevonatkozó cikkeire utalunk. Fieber Ferenc az új művészeti stílus elemzésével vezeti be a kérdés részletes taglalását, amelyben foglalkozik az iparművészetnek az egyházban betöltött szerepével. Hangsúlyosan emeli ki, hogy az egyház, ha változtatni akar, vigyáznia kell, nem tévedhet a változó divatok ösvényére. MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1912., 321-346. Majd Divald Kornél az egyházi fafaragással foglalkozik. MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1912., 347-349. Témánk szempontjából Lyka Károly Egyházi fémmunkák c. tanulmányát kell kiemelni, aki felhívja a figyelmet arra, hogy az egyház sok műtárgyat igényel, de a sok fémtárgy művészi értéket nem képvisel, sőt egyenesen értéktelen. A monstrancia és a gyertyatartó esetében megfogalmazza, hogy ezek többnyire a gótikus tárgyak egyszerű másolatai. A kehely ez a jellegzetes szertartási tárgy amely formailag egy nyeles félgömb díszítéssel ellátva. Általánossá a gyári termékek váltak, amelyek sablonos formát követnek, aminek oka, hogy a tervezők is sablonos terveket készítenek. Ugyanakkor pedig az egyházi tárgyaknak is természetes formákat és díszítést kell követniük. Művészi feladat pl. az egyes részek illeszkedésénél díszítés alkalmazása. Ezt az alkotók úgy valósítják meg sokszor, hogy értelmetlen díszítésekkel látják el a tárgyakat, ami a kelyhek esetében szembetűnő, holott a kornak kellene megfelelni, azt tükrözni. MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1912., 350-361. A következő két tanulmány az üvegfestészettel és a miseruhákkal foglalkozik. MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1912., 362-368 és 369-377. Még egy tanulmányra hívjuk fel a figyelmet. Gerevich Tibor 1920-ban foglalkozik a tágabb értelemben vett egyházművészettel Egyházművészetünk jövője címmel. Tárgyalja az ötvösség szerepét kiemelve, hogy nemcsak formában, de technikában is eredetit alkotott. Felhívja a figyelmet, hogy régi művészetünk felhasználása ne legyen egyszerű kompiláció, hanem az alkotók használják fel ugyan, de dolgozzák át azokat az új formanyelvnek megfelelően. Kiemeli, hogy az egyházmüvészet lelki felkészülést kíván, hiszen több egy tárgy megalkotásánál, vallomástétel. Ennek megvalósulásaként a gyári üzem helyett műhelyrendszert ajánl. MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1920., 27-31. 497