A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művészettörténet, Iparművészet - P. Szalay Emőke: Historizmus az úrasztali boroskelyheken

vonatkozóan semmilyen kikötést, megszabást nem alkalmaz, mindennapi használati edényeket őriz, mint klenódiumokat. Ez a tény nemcsak a múltra vonatkozik, aminek köszönhetően XVII-XVIII. századi ezüst, ónedények, hímzések, szövött textíliák jelentős mennyisége maradt fenn, hanem a közelmúltra is. A használati tárgyak ajándékozása továbbra is megőrizte fontosságát a templomok felszerelésében. Jelenleg az úrasztali felszerelési edények közül a boroskelyheket mutatom be, amelyeket a református egyház által használt tárgyak közül a legszentebbnek tartottak. Formai vonatkozásban ez a tárgytípus sajátosnak tekinthető, hiszen ekkor - a múlt század második felében - ez a forma a mindennapi használatból kikerült, asztali edényként már nem használták, csupán különleges rendeltetésű edényként találkozhatunk vele. Bemutatásuk során külön ismertetem az ezüst kelyheket, amelyek anyagukból következően jelentősebbek voltak mint a más fémekből készült kelyhek. Ezek nagyobb formai és díszítésbeli változatosságot mutatnak, mint az egyéb kelyhek. Azok sokkal egyöntetűbbek, jobban kitűnik tömegtermék voltuk amellett, hogy az ezüst kelyhek formáját követik elsősorban. EZÜST ÚRASZTALI POHARAK Az 1850-től kezdődő időszakból legkorábbi két 1856-os hitelesítő jeggyel ellátott kehely. Mindkettő már a historizmus meghatározó sajátosságait mutatja formailag és díszítésben egyaránt. Kis domborműves talp felett rövid száron ülnek a viszonylag nagy méretű kuppák, amelyeknek tagolt felületük mozgalmasságot kölcsönöz. Ezt fokozza trébelt díszítésük, az egyiken rokokó kagylók, a másikon viszont még a biedermeierre utaló rózsakoszorú (1. és 2. számú 1. kép). Az elsőn KI, míg a másodikon MK mesterjegy látható. Hat évvel későbbi évszámot visel egy a harangvirágkelyhek hatását mutató serleg (3. számú 2. kép). Talán az 1. számú kehely formából alakulhatott ki az a változat, amelyre nagyszámú példát találhatunk. Tagolt talpú, balluszteres szárú vagy lapított gömb nódusszal ellátott, kuppája alul kiöblösödés után behúzott, szája kihajló. Egyik csoportjában vésett díszítés a jellemző. A legkorábbi évszámos 1888-ból még őrzi a viszonylag magas kuppamegoldást (4. számú 3. kép). Ez a XX. század elejére eltűnik, a szár fokozatosan megnyúlik. A díszítés vésett, kartus, virágfüzérek alkotják (5. számú 1907. évszámmal, 6. számú 1913-ból, 7. számú 1939-es évszámmal). E jó arányúak mellett olyat is sorolhatunk ide, amelynél a szár kecsessége megbomlott. Talán éppen ennek alapján feltételezhetjük, hogy ez is XX. századi (8. számú). Ezt a formát követi egy talán altípusnak tekinthető csoport, ahol a tagolt talp és a kuppa alján kosárszerűen kialakított domborműves díszítés a függőleges bordázattal, dúsan burjánzó akantuszlevelekkel, erősen tagolt fedéllel még a barokkra utal (9. számú 1868. évszámmal 4. kép, 10. számú 1873 - felirattal 5. kép). Ugyanez a forma reneszánsz jelleggel díszített a következő csoportnál, amelynek első tagja 1893-as évszámú (11. szám 6. kép). Az akantuszlevelek már nyugodtabbak, kevésbé kidomborodó megoldásuk révén. Bár egy 191 l-es adományozású kehely gazdagabban díszített, gyöngysor, tojásdísz, reneszánsz kartus mellett fodros szélű akantuszlevelek (12. számú 7. kép), ugyanakkor a következők ismét kevésbé díszesek, bordázott sávval (13. számú 1913.) míg a másik ökörfejjel díszített (14. számú 1926. adományozású). Még pillanatnyilag ide soroljuk az 1930-as években ajándékozott öt kelyhet az alapforma hasonlósága miatt. Az 1932-es évszámú a barokk hólyagos kelyhekre emlékeztet. Ez a forma a XVIII. században a debreceni ötvösök legkedveltebb és legelterjedtebb edénytípusa volt. A talp díszítménye, a kuppa aljának lekerekített végű mezői az előbbiekre, míg a gyöngysorok a klasszicizmusra utalnak (15. számú 1932-ből). 492