A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Történelem - Surányi Béla: Szántóföldi növények – terméseredmények Hajdú-Bihar megyében 1920–1990 között

jobb eredmények. Közel 3,5-ször több termést takarítottak be egy hektárról, mint az 1920-as években. Az olaj (vagy) káposztarepce az 1980-as évek közepén jelenik meg újra a megyében. Noha az ökológiai feltételek számára nem kedvezőek, mégis figyelemre méltó a betakarított termés nagysága. A mák e vidéken elsősorban a kisüzem növénye volt. A rostnövények közül a kender érdemel említést. Debrecen mezőgazdaságából már kiszorult a századforduló környékén, de a megyében az utóbbi időkig is termesztették 1000-3000 hektáron, bár 1990-ben már nincs adat róla. Az átlagtermése jószerével mindig meghaladta az országos átlagot. A dohánynak, mint művelési kultúrának a hatása jóval nagyobb, mint vetésterületének mérete, hiszen az intenzív gazdálkodás térhódítását segítette elő. Az 1920-as évektől napjainkig - ingadozó vetésterülettel - 3000-1000 hektáron folyik termesztése. Ezalatt alig változott termésátlaga, az 1980-1985-ben bekövetkező fajtaváltás utáni időszakot kivéve, bár ez nem mondható el Hajdú-Bihar megyére. A pillangós takarmánynövények közül a lucernát és a vörösherét emelhetjük ki. Néhány évtől eltekintve, amikor a vörös(ló)here vetésterülete jóval meghaladta a lucernáét, az esetek többségében az utóbbi játszott meghatározó szerepet. A két növény közti arány pl. az 1920-as években 2/3:1/3 a lucerna javára, az 1950-1960-as évekre a vöröshere részesedése már csak 15-18%, az 1980-as évek végén alig 5%. A vöröshere (szénában kifejezve) hektáronkénti termése kb. 30-35%-kal, a lucernáé kb. 40-50%-kal nőtt. A megyében ez az érték 15-20%, illetve 30-35%, szélsőséges évjáratokat takarva. Az 1950-es évek végére a vetésforgóból eltűnt a bíborhere. Hasonló sorsra jutott a baltacím is, melynek termesztésével már felhagytak egy évtizeddel korábban. Ez jellemző az őszi és a tavaszi bükkönyre is, hiszen önállóan vetve később alig-alig fordult elő. A zöld takarmánykeverékek (az ún. zöld futószalag) termesztése szintén veszített korábbi jelentőségéből, átadta a helyét a kukorica-csalamádénak és a silókukoricának. Viszonylag egyenletes a zabosbükköny (tavaszi takarmánykeverék) jelenléte a vetésforgóban, bár termésátlaga elmaradt az ideálistól, hiszen pl. 1970-ben az egy hektárról betakarított zöldtömeg nem érte el a 13 tonna/hektár mennyiséget. A kérődző állatállomány takarmányát alapvetően - mint tömegtakarmányt - a lucerna mellett a silókukorica szolgáltatja. Amint nőtt vetésterülete, úgy esett vissza a kukorica-csalamádé. Ez utóbbit az 1970-es évektől főleg másodvetésként ültették, kalászos után vagy kipusztult tavaszi növény pótlására. A sűrűvetésű kukorica mellett számításba vették a cukorcirkot (sumac) és a napraforgót is, mint csalamádé takarmányt. Felismerve a jóval ritkábban ültetett, csövesen betakarított, majd savanyított kukoricának a jelentőségét, mind szélesebb körben terjedt el művelése. Savanyítva mint szilázs, a szarvasmarha, a juh egyik legfontosabb takarmánya. Sajnos a megyében mindig alacsony volt az egységnyi hozama, alig haladta meg a 20 tonna/hektárt, amely fele a gazdaságos termesztés mennyiségének. Megemlíthető még a takarmánytök, amely csak elvétve bukkan föl az 1960-as évektől. Köztesként termesztve annál gyakrabban, főleg a kisüzemben. 1945 előtt rendszeresen folyt termesztése, közepes eredménnyel. FRANK-SZABÓ 1989. 42-44.: Magyarországon a hibridek termesztése az 1970-es évek végén indult meg. Az első hazai hibrideket - köztük a GK-70-t - a Szegedi Gabonatermesztési Kutatóintézet és az Iregszemcsei Takarmánytermesztési Kutató Intézet állította elő, s 1982-ben kezdődött meg termesztésük. BOCZ-mts 1992.645. Uo.: 679. Uo.: 706., lásd még: TAKÁCS 1964. 329