A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Hogyan és mivégre olvashatjuk ma Nagy Lászlót?

költőre szabott feladat már nem az értékek feltétlen érvényesüléséért való heroikus küzdelem, hanem „csak" annyi: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz." (Ereklye) E versek együttesen tehát azt mutatják, hogy mind a lírai személyiség, mind az értékek a mindennapi emberi világ részei. A teremtő, a mindennapi esendőségek fölött álló, vagy ezért esdeklő, kultúrhéroszként értelmezhető lírai hős visszavonulását talán az is mujtatja, amire Nagy László egyik naplójegyzete utal. Egyre inkább úgy érezte, az elbeszélői szerep (distancia!) tűnik alkalmasnak az új világtapasztalat kifejezésére. „Tulajdonképpen utálom a prózát, de annyi mindent szeretnék elmondani, hogy a vers erre kevés, illetve szűk, holott a vers mégis több, lehatárolva is határtalan."

61 Ezt a distanciára való igényt mutatják az Isten lovai c. ciklus prózaversei is. A mindennapiság, s az önmagától való distancia képességének térnyerése miatt jelenhet meg ebben a költői szakaszban az önlefokozás, az irónia, s a játék is, s gazdagíthatják a költői világot olyan szerepversek mint Az erdéli asszony keze, a D. asszonynak, délre, a Bagolyasszonyka, ahol a szociálisan ill. a szerep által értelmezett lírai szubjektum közvetlen kiáradását, önfelnövesztéset a versbeli, személyesség terében formálódó szerep korlátozza. E változások együttesen nem utolsósorban azt is jelentik, hogy az admiratív befogadás mellett/szemben új befogadói magatartások lehetőségei nyílnak meg. Jauß tipológiáját tekintve két új befogadási mód válik lehetővé. Az egyik a szimpatetikus befogadás, ahol is a lírai szubjektum hasonló hozzánk, s a vele való együttérzésben szűnik meg az esztétikai befogadás és a morális cselekvés közti hiátus. A másikra, a katartikus befogadásra olyan versek esetén nyílik mód mint a Vértanú arabs kanca, vagy a Galambleves, amikor is minden didaktikus kényszer és immaginárius szuggesztió nélkül képezhető meg az esztétikai ízlésítéletben a norma, s válik követhetővé az így nyert belátás. Az „új énszemlélet" ha nem is érvényteleníti, de küzd a korábbi szociális szerepbe öltözött „én"-nel. Az utolsó két kötet verseit olvasva azt a különös helyzetet tapasztalhatjuk, hogy egyszerre tűnik érvényesnek a szociális indokoltsága költői szerep és ezt elejtő, vagy távolságtartással szemlélő, a szociális szerepektől és diskurzusoktól megszabadított én. Nem járunk messze talán az igazságtól, ha az értelmezéshez Thomas Luckman szerepdistancia (Rollendistanz) fogalmát hívjuk segítségül, ami a cselekvőnek a saját cselekvésétől való eltávolodását jelenti, pontosabban egy szerepektől független én megtapasztalását,

62 amely az esztétikai szemléletmódot is jellemzi. A korábbi szerepértelmezés fenntartása azért tűnik tragikusabbnak, mert úgy kell fenntartani ennek érvényességét, hogy azoknak az értékeknek a feltétlenségében, a priori adottságában már maga sem bízik, amelyek pedig garantálhatnák azt, s távol tartanák a kételyt. Az eszmények tisztasága ugyanis, ahogy A jó vitéz vesztesége c. vers is számot ad erről, nem őrizhető meg. A Vértanú arabs kanca c. prózaverse szerint pedig nincs fogódzónk annak a megítélésére, hogy a világ természetes állapota inkább az értéktelítődés vagy inkább a bűnösség. A szerep e kettős érvénye épp a döntés személyes mozzanatát, a választás személyes jellegét hangsúlyozza. A korábbi szerepértelmezést mégis az tartotta fenn, hogy a lírai személyiség lehetetlennek látta a szociális kategóriák és szerepek szerinti világértés feladását. A korábbi szerepértelmezést fenntartó versek szerint ugyanis egyszerűen ragaszkodni kellett olyan egyértelmű egyetemes etikai értékekhez, eszményekhez, amelyekkel szemben lelepleződött a jelen világ álsága, hamissága: „és holtig a hűségtől nem menekülsz, / versben bujdosó haramia vagy, / kesztyűdet: ötújju liliomodat / kidobod a szimatoló ebek elé, / vallatják, szivárog belőle a vér. (Versben bujdosó) Bár megrendült az a hit, hogy a lírai szubjektum érvényes szerepe a megváltó-megítélő költő, s fölmerült annak a lehetősége, hogy e költői szereptől elvonatkoztatva válaszoljon kora kérdéseire, mégis szükségesnek látta az eszményekkel való szembesítést (Elhullt bolondok nyomán, Versben bujdosó, Medvezsoltár, Arcomról minden csillagot, Inkarnáció ezüstben, Hegyi beszéd, Almaim verőerekkel). 61 Krónika-töredék. Nagy László naplója. (1976. március 29). Bp., 1994. 214. 62 Thomas Luckmann: Identität, Rolle, Rollendistanz. In: Identität... 434