A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Természettudomány - Sándor István–Dudás Miklós: Néhány faj (Falconiformes, Strigiformes, Ciconia nigra, Corvux Corax) állomány felmérése a Beregi-szatmári síkon

Sándor István-Dudás Miklós NÉHÁNY FAJ (FALCONIFORMES, STRIGIFORMES, CICOMA NIGRA, CORVUS CORAX) ÁLLOMÁNY FELMÉRÉSE A BEREGI-SZATMÁRI SÍKON Hazánk madártanilag legkevésbé feltárt területei közé tartozik a Szatmár-Beregi síkság. Különösen vonatkozik ez a nappali és éjszakai ragadozómadarakra, ahol az erre vonatkozó irodalom szinte teljesen hiányzik. Kevés utalás és bizonytalan információ állt csak rendelkezésünkre, amire alapozva elkezdtük a szisztematikus feltáró munkát 1982-ben. A VIZSGÁLT TERÜLET A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ÉK-i része a Tisza, illetve a Szamos folyóktól K-ÉK-re fekvő terület, melyet K-ről a FÁK., illetve Románia államhatárai zárnak le. Az itt húzódó ártéri erdőkkel jelen munkánkban nem foglalkozunk, arról majd egy egységes, Tisza árterei címmel írt munkában szólunk. Az így megmaradt tájegységek éghajlattanilag, vízrajzilag, talajtanilag annyira egységesek, hogy a megfigyeléseink talán nagyobb léptékű általánosításokra is feljogosítanak bennünket! Csupán a Beregi sík két kis önálló területe lóg ki a sorból, ezek: a tarpai Kis- és Nagyhegy, illetve a Mezőkaszonyi hegy D-i nyúlványai (Barabási Tipet hegy) ezeket külön tárgyaljuk. Földrajzilag a Tisza, a Túr és a Szamos hordalékkúpjainak, illetve a mai tényleges árterületeinek tekinthető. Mivel ezek a folyók egymástól távoli hegyvidékek vizeit gyűjtik össze, szinte egész évben volt vízutánpótlás, hiszen áradásaik nem egy időben érték el a területet. A térség vízháztartásában a lápok, a lassan csordogáló több ágra szakadó vízfolyások, a lefűződött, félig feltöltődött morotvák a meghatározóak. így az egyes talajtípusok kialakulásában döntő szerepet játszott a víz állandó jelenléte. Dominálnak az öntés-réti-lápos-réti, illetve a mocsári és ártéri erdők talajtípusai. Az évi csapadékmennyiség alföldi viszonylatban jelentős 550-600 mm között ingadozik. A párásabb, csapadékosabb viszonyok igen kedvezőek a fás vegetációk kialakulásához. A 18. század közepén készült első komoly térképészeti munkában a Beregi-Tiszaháton kb. 50-55%, míg a Szamos és a Tisza között az ún. Erdőháton 60-70% volt az erdővel borítottság aránya. Az erdőségek zömét a magasártéri tölgy-kőris-szil ligeterdők (Fraxino pannonicae Ulmetum), kőrises éger lápok (Fraxino pannonicae Alnetum), illetve a magasabb térszintű helyeken a zárt gyertyános tölgyesek (Quercorobori-Carpinetum) alkották. A térség mai képe teljesen eltér a 18. században vázoltaktól, az erdőterületek töredékeikre zsugorodtak, különösen az Erdőhát vidékén, ahol a viszonylag jobb talajadottságok miatt a leirtott erdők helyén szántóföldi művelést folytattak. A „vízrendezések során a természettől elhódított mélyebb fekvésű területeken, leginkább a rét-legelő gazdálkodás alakult ki. így a megmaradt erdőterületek fölszabdaltan, egymástól elkülönülve találhatók. Az érzékenyebb madárfajok csak néhány háborítatlan erdőrészben, elsősorban a nagyobb összefüggő tömbökben, az idős állományokban találják meg életfeltételeiket. 21