A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

A 70. éves Varga Gyula köszöntése Varga Gyula 1952-ben tudományos kutatóként kezdte pályáját Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1955-61 között gimnáziumi tanár, majd 1961-től a megyei Művelődési Központ igazgatóhelyettese. 1969. november 1-től került a Déri Múzeumba, ahol a Néprajzi Osztály élén, vezető muzeológusként dolgozott nyugdíjba meneteléig. A Déri Múzeumban abba a kivételes helyzetbe került, hogy szakmailag gondozhatta azt az egyedülálló, az egész Kárpát-medence területére kiterjedő, pótolhatatlan,egyedi tárgyakat is őrző néprajzi-népművészeti gyűjteményt is, mely Déri György ezredes adományaként került a múzeumba A-^arga Gyulának elévülhetetlen érdemei vannak a nagy elődök — Zoltai Lajos, Ecsedi István, Balogh István, Lükő Gábor, Béres András — által megalapozott, helyi vonatkozású történeti — néprajzi tárgyi és dokumentációs anyag gazdagításában, továbbgyarapításában, valamint a vidéki egységek gyűjteményeinek — mindenekelőtt állandó kiállításainak — létrehozásában, a kiállítások újrarendezésében (Berettyóújfalu, Püspökladány, Hajdúszoboszló, Hortobágy). Szakmai hozzáértése, precizitása, tárgyszeretete, logikus rendszerezése egyaránt tetten érhető a rendezésében és közreműködésével létrejött, egy-egy tájegységet bemutató, helytörténeti állandó kiállításokban (Hajdúszoboszló, Berettyóújfalu, Püspökladány, Hortobágy), számtalan tematikus időszaki kiállításban ugyanúgy, mint a néprajzi gyűjtemény egyes tárgycsoportjainak — szűkös raktári körülmények között is igen gondos — raktári elhelyezésében, a raktári rend kialakításában (textil,- kerámia,- bútorgyűjtemények, gazdasági eszközök, kismesterségek, stb.). A fent említettek mai napig is követendő múzeológiai példaként állnak valamennyiünk előtt. Varga Gyula több mint negyedszázados múzeológiai munkássága alatt országosan is elismert tudományos és közművelődési tevékenységet folytatott, fontos és kiemelkedő részeredményekkel gazdagítva a néprajz- és történettudományokat. Kiterjedt kutatást végzett mindenekelőtt az agrártörténet és a gazdaságnéprajz különböző területein, újabban a kézműipar és a mezőgazdaság kapcsolatát is vizsgálva. A múzeumi évkönyvben, szakfolyóiratokban, monografikus feldolgozásokban megjelent tanulmányokban az egyes településekre jellemzően gazdag forrástörténeti anyagot feltáró, megalapozott elemzéseiből bontakoznak ki az életmód, az agrártermelés, a kézműipar több évszázados sajátosságai (Hajdúszoboszló, Báránd, Biharnagybajom, Kismarja, Berettyóújfalu, Békés, Debrecen monográfiák).Kutatásai egy igen jelentős része a bihari térségre irányult, erőteljes kötődése ehhez a tájhoz — kismarjai származása révén — természetszerű. Szülőfalujáról írt monografikus feldolgozása nemcsak a maga komplexitásával példaértékű, hanem a táj- és településmonográfia készítés számára kutatói, feldolgozói módszertanával is követendő. így ír ez utóbbiról az „Egy falu az országban" címmel megjelent monográfiája előszavában: „Kismarja: falu az országban, csepp a népek tengerében a falu, ez a „mikrovilág" éppen úgy őrzi a történelem lényegét, mint ahogy a csepp víz a tengerét...e mikrostruktúrák mélyreható vizsgálata nélkül nem érthető meg az ország története sem. Ha a falut, mint egy nagy szervezet élő sejtjét fogjuk fel, nyilvánvalóan számba kell venni azokat a csatornákat, éltető nedveket, melyek bekapcsolják a nemzet nagy egészébe. A falu belső életét vizsgáló mikroszkopikus elemzés tehát csak akkor adhat reális, általános érvényű képet, ha látjuk az összekapcsoló, kivezető és betorkolló hajszálereket is. E nehéz feladattal nem könnyű megbirkózni a helytörténetírónak. Éppen olyan hiba, ha lokálpatrióta elfogultsággal túlbecsüljük e mikrovilág jelentőségét, mint