A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Művelődéstörténet, irodalomtörténet - Várhelyi Ilona: Börtönlíra a XVIII. század végén – különös tekintettel Batsányi János költészetére

lyásolja azt a tényt, hogy a vers a kufsteini ciklus része. Ám az nagyon is lehetséges, hogy a versfűzért nem Verseghynek, hanem éppen Baróti Szabó Dávidnak ajánlotta a költő. Ha ugyanis fogolytársainak ajánlotta volna, sokkal kézenfekvőbb lett volna Szentjóbinak vagy az ő emlékének ajánlania, akinek a szenvedései adják az egész ciklus érzelmi alapját, s ráadásul őt régebben és közelebbről ismerte Batsányi, mint Verseghyt, akit ugyan nagyon becsült. Az ajánlás kérdése azonban mellékes, hiszen maga az ajánlás ténye sincs bizonyítva. A Györtődés minden kétséget kizáróan Szentjóbi börtönbeli szenvedését örökíti meg. A fiatal költő, aki királyi „kegyelem" folytán megmenekült a pallostól, több mint egy hónapig vívta küzdelmét a betegséggel, amely október 6-án végzett vele. Batsányi a szomszédos cellából hangok alapján érzékelte a haláltusát. A gyötrelem kettős természete avatja a verset magas erkölcsi minőséggé, s ez esztétikai minőséget is teremt: a szenvedő barát gyötrelmével párhuzamosan fut a tehetelen társ kínja, hogy szándéka ellenére nem lehet segítségére. A kettős gyötrelemhez a kettős perspektíva, a két szomszédos cella helyszínrajza ad igazi esztétikai izgalmat. Hasonló párhuzamos és ellentétes szerkesztési elvet találunk az Egy szerencsétlen ifjú sírjánál c. versben, amelyben a halál mint biztos menedék és az élet bizonytalan útvesztője villan fel váratlan finom ellentétként. Érzelmi párhuzamot is találunk a részvét és az emberi jóságért érzett felelősség tudatában. Az élettől megmenekült társat szinte irigylik haláláért az életben maradottak. Ez az érzés bontakozik ki a Három töredékben. Az elsőben a társak haláláért sóhajtanak: Hogy együtt nyugodhassanak / Hamar mindnyájtok hamvai. A következőkben egymásra tolulnak az érvek, miért is jobb a halál, mint a foglyok élete: Letette minden terheit, / Nem csüggnek láncok karjain, / Nem várja Bécs kegyelmeit / Az ég segíte kínjain. II Megesküdt ellenséginek / Nem érzi már irigy dühét / S hatalmas üldözőinek / Mosolygva nézi mennykövét. A második töredék két versszaka a szenvedéssel azonosult ember önvigasztalásának kísérlete, a harmadik pedig a vigasztalódás okát adja: a költő irodalmi munkásságával győzi le a múlandóságot. A ciklus Línához fűződő versei, a Lina panasza és a Vigasztalás kísérlet arra, hogy a nagyon belső, személyes fájdalmat kívülre, egy másik szenvedőre vetítse, s ugyanígy önmaga vigaszával a másikat is feltöltse. A Szentjóbi-ciklus versei sajátosan érzelmes vonását mutatják Batsányinak. Az a kemény, kérlelhetetlenség, amellyel őt korábban jellemezték, a hiteles érzelmekben ellágyul, meleg átélés tör át a rideg racionalizmuson. Érzéseinek pontos kifejezése előtt azonban mintha a férfias szemérem fátyla lebegne. Hatásosabbnak éreztük politikai szókimondását. Ám hogy nem hiányzik Batsányiból a lírai hajlam, azt éppen fogságbeli művei bizonyítják, mindenekelőtt az életmű csúcsaira kívánkozó két kufsteini verse, a Tűnődés és A rab és a madár. Az 1795 őszén keletkezett Tűnődést Batsányi legjobb művei között tartotta számon. Valóban a korstílus és a politikai mondanivaló ebben a versben ötvöződik a legszerencsésebben. Első és felületes olvasás alapján úgy tűnhet a kései olvasónak, hogy ez a vers alig ad többet a szentimentalizmus rekvizitumainál. A tipikusnak látszó holdverset azonban a fogság szituációjában lévő költői szubjektum élővé és egyénivé színezi. Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicső I Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már / Fájdalmim érzékeny tanúja! / Verd el az éj szomorú homályát. II Távúi hazámtól; messze vidék sovány / Határit őrző vad havasok között; / S felhőkig érő durva fogház / Rejtekiből az egekre nézvén ...

34 Hitelt ad a szentimentalista képnek a konkrét és reális hely leírása. Az 5—6. versszak az álmatlanul töltött éjszaka merengéseit bágyadt nyugvópontra juttatja: ím, elhaladván útja felét az éj, / Némulva fekszik s szendereg a világ. I lm nyugoszik a természet is már, / S nyúgoszik ővele minden állat. II Szárnyára kelvén, széjjel uralkodik / A csendes álom: fekve pihenteti / Földünknek elfáradt lakossit, I Hogy kifogyott er éjek megadj a.

3S 34. Ua. 67. 35. Uo. 352