A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

kényesi Györgyné. Számottevő eredményeket értek el a szövők, akik szinte már elfelejtett szövéstechnikákat is felújítottak.

47 (Nyakas Miklósné után Tóth Pálné, Papp Lászlóné és mások vezetésével 1980-ra már 14 szövő szakkör működik a városban.) Többen elnyerik a „Népművészet Ifjú Mestere" címet is. Debrecenben a fafaragó művészetnek nem volt nagy hagyománya, inkább a pásztor intarzia élt. Az 1970-es években — Péterffy László kiváló iparművész vezetésével — mégis sikerült létrehozni egy olyan szakkört, mely főleg a népi bútorok, kapuk, fejfák készítésével országos hírnévre tett szert. Akad művelője a szarumegmunkálásnak — éppen egyik volt fésűs dinasztia leszármazottja, Lovass Ervin jóvoltából.

48 Az 1970-es évektől igen népszerű szakköri tevékenységgé válik a szíjgyártó-, bőrművesmesterség. Az idős mesterek mellett kinő egy fiatalabb népi iparművész generáció is (Újvárosi Imre, Szegi Márta stb.). Több kísérlet történt a régi debreceni kerámia felújítására is, de ez eddig nem járt sikerrel. Szoboszlai Gábor sikerrel újítja fel előbb a késes, majd a rézöntőmesterséget, Bolyós András és felesége, Kovács Pálma még a kékfestőipart is próbálják meghonosítani a városban, ahol eddig ennek nem volt számottevő hagyománya. A szakköri mozgalom együttjárói lettek a különböző néprajzi, népművészeti alkotótáborok, s ezekkel együtt szaporodnak a kiállítások és „népművészeti vásárok". Mindezek együttesen alapvetően megváltoztatták azt a szemléletet, melyet még az 1960-as években is a közvélemény általában képviselt. A szemléletváltozás lényegét röviden a következőkben összegezhetnénk: 1. A hagyományok felújítói most már legtöbbször nem a régi mesterek, iparosok utódai, hanem olyanok, akik a mesterségbeli tudást tanfolyamokon, s nem utolsó sorban személyes ambícióból, szakirodalomból szerezték. 2. Az új alkotók törekedtek arra, hogy az általuk készített tárgyakat eredeti funkciójuknak megfelelően is lehessen használni. Múzeumi tárgyakon, s személyes gyűjtések során tanulmányozták az eredeti technológiákat, s azokat igyekeztek pontosan követni. Az újonnan készített „népművészeti" tárgyak értéke, így nem egyszer elérte az eredeti tárgyak színvonalát. (Ezzel egyidőben az eredeti tárgyak értéke megnőtt, a „műtárgyak" szintjére emelkedett). 3. A tárgyak „esztétikumát" most már nem annyira a díszítőelemek túlburjánzása, hanem sokkal inkább a tárgyak megmunkálása, anyagszerűsége, néprajzi hitelessége jelentette. Emiatt tudományos szakszerűséggel kezdték kutatni a történelmi korok technológiáját, a néprajzi tájak jellegzetességét, a történelmi stílusok változásait. 5. A néprajzi hagyományokhoz való visszatérés az ifjúság egyes rétegeiben elindított valamiféle nosztalgikus kötődést, mely romantikus rezdülései ellenére egyfajta hazafias életérzést és a művészi élmények keresését indította el. Ez vezetett el oda, hogy sokan már nem csupán az egyes tárgyakban gyönyörködtek, hanem a néphagyományok komplexitását próbálták megérteni és átélni. Ezek számára a folklór (a népzene, néptánc, népköltészet) és a tárgyi emlékek (építészet, viselet, használati tárgyak) tisztelete egybefonódott s egy új életstílust alakított ki. 6. A lelkesedéstől fűtött kutatások, mivel ekkor már elődeinknél tökéletesebb technikai eszközök álltak rendelkezésre, a tudomány számára is hoztak eredményeket, mivel a népművészetnek olyan rejtett mélységeit is sikerült néha megközelíteni, melyek a régi kezdetlegesebb eszközökkel nem voltak elérhetők. Ezzel együtt kétségtelen, hogy számottevő archivális anyagot is sikerült begyűjteni, s ezek egy része múzeumokba került. Ezek a tendenciák — bár nem olyan intenzitással, mint a fővárosban — városunkban is megfigyelhetők. Ezt tükrözi többek közt az amatőr művészeti együttesek megerősödése, a fel47. Varga—Szathmári, 1984. 48. Napló, 1976. III. 27.; V. 7. 251