A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)
Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)
1951-től a „népművészeti" termelésbe bekapcsolódtak egyes szövetkezetek is. Pl. a debreceni Háziipari Szövetkezet szövő részlege ekkor kezdett el népi mintákat szőni. Itt bontakozott ki Nyakas Miklósné tehetsége. De szövetkezetben dolgoztak a szíjgyártók, csizmadiák, és még több más iparág kiváló művelői. Mégsem beszélhetünk tömegmozgalomról, hiszen pl. a város ekkor még több mint 5000 kisiparosa közül 20 alig néhány kapja meg a „népművész" címet, s az ezzel járó kedvezményeket. A „népművész" kifejezés ellentmondását már az 1950-es évek elején is sokan sejtik. Ezért már 1952-ben felbukkan a sajtóban a „népi iparművészet" fogalma, bár a fogalmak értelmezésével még jó ideig nem foglalkoznak. Holott ez a kifejezés már ekkor is jobban kifejezi az új alkotások lényegét, hiszen ezeken sokkal inkább érvényesül már az alkotó — így-úgy manipulált — ízlése, mint a hagyomány megkötő ereje. Ezeknek a tárgyaknak már csak bizonyos formai elemei emlékeztetnek az eredeti népművészetre. Sokat közülük nem is lehetett már praktikus célra használni. Pl. az 50-es évek kulacsából nem feltétlenül lehetett inni, a kerámiák, ha vizet töltöttek bele, szétmállottak, a szűrdíszítményeket legfeljebb csak falvédőként lehetett alkalmazni, mert nem csináltak valódi, esőálló szűröket. A mézeskalácsosok is csináltak olyan „szíveket", melyeket nem lett volna tanácsos megenni. 21 1952-től, részben a Népművészeti Intézet szakreferensi hálózatának közreműködésével, valamelyes tisztulási folyamat indult el. 22 1953 elején létrehozták a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Tanácsát (HISZÖV), aki most már néprajzos szakemberek segítségével végzi el a forgalmazásra kerülő tárgyak zsűrizését. 23 A folyamatban fontos lépés, hogy 1953 nyarán a Minisztertanács a „népművészet fejlesztése terén kimagasló érdemeket szerzett népművészek" kitüntetésére a „Népművészet Mestere" cím létesítését határozta el. A címet ezentúl minden év augusztus 20-án adják át, a vele járó szerény pénzjutalommal. 24 Debrecenből legelsőként Tóthfalussy Géza kulacskészítő nyeri el a „Népművészet Mestere" címet. Nem sokkal utána Kerékgyártó Sándor mézeskalácsos, Nyakas Miklósné szövő, és Varga Dezső kulacsos lesz „népművészet mestere", de már ebben az évben feltűnést keltett a debreceni Szíjgyártó, Bőröndös és Kötélverő Szövetkezet ötös, hetes fogathoz készített „csipkés veretű, fonott díszítésű lószerszáma". Az újság ekkor még Czipó Mihály, Kingler József, Kathy Miklós, és a „legügyesebb sallangfonó" Ciczó István nevét emeli ki, 25 de nemsokára a figyelem központjába kerül Kathy László is, aki a szövetkezet tagja, később egy ideig elnöke, s nemsokára világhírű szíjgyártó mester. 26 Az újonnan felkapott „népi iparművészek" munkái elsősorban a közvetítő kereskedelem útján jutnak el a közönséghez, illetve termékeik nagyobb részét exportálják. Maguk az alkotók a vásárló közönséggel alig találkoznak, munkásságukat nem ezek, hanem most már a szakmai zsűrin kívül a kereskedelem szabja meg. Az ötvenes évek elején az évente megrendezett úgynevezett „vidám vásárok", majd pedig a mind gyakoribb „népművészeti kiállítások" jelentenek némi visszajelzést a közönség elvárásairól 27 . Mivel azonban nincs már olyan réteg, aki e tárgyak eredeti funkcióját ismerte, ez a visszajelzés igen kétes értékű. így inkább a szakmai zsűrik, illetve az igényesebb közületi megrendelések adnak némi támpontot az ízlés lassú változásáról. 28 20. Bárányi, 1976. 276. 21. A fogalom azonban nem tisztázódik. Sokan még évtizedek múlva is összekeverik a népművészetet a népi iparművészettel. így pl. Székelyhídi, 1976. 22. 1952-től szakreferens: Varga Gyula. 23. Nagy, 1983. 24. Néplap, 1953. VIII. 16. 25. Néplap, 1954. XII. 5. 26. Varga, 1986. 23. 27. Első jelentősebb kiállítás 1952. dec. 25., a Déri Múzeumban. Néplap, 1952. XII. 25. 28. Néplap, 1953. I. 23. Sebők Vilma közlése. 248
