A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)
Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)
népi igényeket elégített ki. Az előállított termékek zöme olyan használati tárgy, amelyek még a meglevő hagyományos gazdaságokba, háztartásokba kerültek, ahol ezeket eredeti rendeltetésüknek megfelelő célra hasznosították. Egy részük még alig díszített, csak az ünnepélyesebb célra szánt tárgyakon jelennek meg a hagyományos díszítőelemek. A díszes lőszerszám, a szépen vasalt szekér, a kemény szárú „bokszcsizma", a debreceni bicska, a szarufésű, a csikóbőrös kulacs, a mézeskalács, a vajasperec, a cseréppipa mind valamiféle debreceni stílus hordozója. Akik ezeket megvásárolták, azok ebben az időben ezt a hagyományt még tudatosan vállalják. 16 '' 3 Néhány debreceni iparág már 1945-ben ún. „munkaszövetkezetet" hoz létre (építők, pékek, tímárok, cipészek), de ez magát a kisipari termelési módot ekkor még nem befolyásolta. 17 Debrecen társadalma azonban a hagyományokhoz nem egyforma mértékben kötődött. A legkonzervatívabb pásztorok ebben az időben még ragaszkodnak bizonyos viseletdarabjaikhoz (pásztorkalap, bunda, gombos mellény, csizma, szűr), használati tárgyaikhoz (bot, karikás ostor, juhászkampó, bicska, bicskatartó stb.). Ezek egy részét maguk készítik, vagy ügyesebb kezű társaiktól veszik. Valós létező tárgy még a priccsnyereg, a bográcsban való főzés, a nádból készült kontyoskunyhó, vasaló, szárnyék. El még a pásztornóta és a pásztortánc. A pásztorok azonban mind ritkábban tűnnek fel a városban. A városban élő cívisek külsőleg már igazodnak a polgári divathoz. A „népművészet" iránt inkább az 1930-as évek népi mozgalmán nőtt értelmiség mutat érdeklődést. Ezek számára a néprajzi tárgyak már nem gyakorlati célt szolgálnak, hanem dísztárgyakká válnak. Nem a tárgyak használhatóságát keresik tehát, hanem elsősorban szépségét, esztétikai értékét tartják fontosabbnak. Tudják ezt a tárgyakat előállító kézművesek, iparosok is, s ezért törekednek arra, hogy eladásra szánt darabjaikat minél inkább kidíszítsék. A népi kultúrában döntő változás 1948 után akkor következett be, amikor maga a paraszti életforma került válságba. Debrecenben ez különösen összefügg a Hortobágy és az erdőspuszták állami tulajdonba vételével, hiszen ezek nélkül a debreceni gazdálkodás struktúrája még a termelőszövetkezetek megalakulása előtt alapvetően megváltozott. A mezőgazdaság „szocialista átszervezése", a kisipari termelés felszámolása után a hagyományos népi kultúra alapjai szétfoszlottak. Úgy látszott, a népi kultúra minden vonatkozásban válságba jutott, s annak hagyományos elemei is el fognak tűnni. A „fordulat éve" után uralomra jutó ideológia azonban a népi kultúra bizonyos látványos elemeinek, többek között a népművészetnek, új feladatokat szánt. „SZOCIALISTA TARTALOM — NEMZETI FORMA" Már az 1940-es években, elsősorban a népi írók, majd a néprajztudós Gyürffy István írásai nyomán felszínre került az az ideológia, mely szerint a népi kultúra lényegében olyan értékes történelmi, művészi, sőt gyakorlati tapasztalatokat, tradíciókat hordoz, mely alkalmas arra, hogy nemzeti művelődésünk alapját képezze. Az eszme hirdetői főleg Bartók Béla és Kodály Zoltán sikereire hivatkozhattak. Mint tudott, a mozgalomnak Debrecen és környéke egyik gócpontja volt. 1945 után főleg a diákság körében a „népi Magyarország" eszméjének elég széles tábora alakult. Akkor még nem nagyon figyeltek arra, hogy magát a népi kultúra hordozóját, a „népet" ezek az eszmék kevésbé érdekelték, hiszen másik oldalról éppen ekkor indult a döntő támadás a hagyományos életforma ellen. S éppen akkor, amikor a cívisek földjét, házát elvették, a város pusztáit államosították, hirdették meg — szovjet mintára — a „szocialista tartalom — nemzeti forma" meglehetősen zavaros ideológiáját. 16/a. Hajdú-Bihar megye népművészete. 1989. 17. Bárányi, 1976. 257, 269. 246
