A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

is beszüntetik tevékenységüket. 1948-tól a puszta állami tulajdonba került. Megalakult a Hortobágyi Állami Gazdaság. Debrecen ezzel elvesztette itteni döntő befolyását, évszázadok során megszerzett vagyonának tekintélyes részét, mely nemcsak magának a városnak, de polgárainak is egyik fontos létalapját jelentette. Maga az extenzív állattartás, a volt pásztorok egy részével még megmarad ezután is, de a pásztorság „státusa" ezután megváltozik: állami alkalmazottak lesznek, akik még a hagyományaikat is csak a gazdaság irányítása mellett, felső instrukcióra tarthatták meg. Sok helyen megmaradnak még a pásztorszállások, melyekről az 1960-as évek elején — Béres András igazgató vezetésével — a Déri Múzeum munkatársai még felmérést készítenek. A néphagyományok továbbélését segítették az 1945 után még funkcionáló vásárok. Igaz, az állatállomány pusztulása miatt az egykori baromvásártér már 1945 után megszűnt, s ezt 1947-re építkezés céljára felparcellázták. Tovább is élt azonban még a szénavásár, a mai Segner téren, a terménypiac a Nyugati utcán, a Zsibogó a Kassai úton stb. Megrendezték még a hagyományos országos vásárokat, s ilyenkor a Széchenyi, Hatvan, Csapó utcákon megjelentek a különböző árusok sátrai. A Nyugati utcán feltűntek a mutatványosok, a körhinta, a cirkuszi sátrak. A piacok környékén standoltak a fuvarosok, konflisok, a piros csákót viselő hordárok. Itt várakoztak kézi fűrészbakjaikkal a favágók. (Közöttük a 80 év körüli Téglási Károly, aki fülében ezüst fülbevalót viselt, azt állítván, hogy az „javítja a látását".) A vásárterek környékén működtek még a régi korcsmák, kisvendéglők, nyilvánosházak. A vásárokban még felbukkantak olyan hagyományos alakok, mint a „cenzár"-ok, akik segítettek az üzletek lebonyolításában. (Köztük a pödrött bajuszú, lovaglócsizmás „Bernát bácsi", aki a környék szinte minden vásárra járó parasztemberét név szerint ismert, s igyekezett számukra vevőt szerezni.) A vásári forgatagban megtalálható volt a bosnyák, a tűzkőárus, a vándor köszörűsök, szerencsejátékosok, jövendőmondók, s a régi vásárok többi nevezetes alakja. Lehetett még látni vállig érő „Rákóczi-hajat" viselő férfit, még sokáig élt egy Kossuthszakállas, kopott atillában, fényes csizmában, Kossuth-kalapban járó magyar, aki magát „Kossuth kettő"-nek nevezte. A piacok, vásárok tehát kb. 1950-ig még hozzájárultak a hagyományok konzerválásához. A hagyományok továbbélésében szerepük volt a tanyán élő debreceni polgároknak is. Ezek vasárnaponként még szekérrel jöttek be a templomba. A fiatalok itt jártak tánciskolába, s itt tartottak számukra hetenként egy alkalommal táncos mulatságot. Még az 1950-es években is működött pl. Schaff János tánciskolája a Kossuth u. 1. szám alatt, mely ekkor már elsősorban a tanyai fiataloknak nyújtott szórakozási, ismerkedési lehetőséget. Szombat naponként a Nagytemplom környékén szekérsorok álltak felcicomázott lovakkal, cigányzenekarokkal, várakozva a templomban esküvő párra és a násznépre. Jelezve, hogy még ekkor hagyományos formák között zajlottak a tanyasiak esküvői. De hagyományos még a temetés is. A Köztemetőben díszes, sallangos szerszámba fogott fekete lovak (a módosabbaknál négyes fogat) húzták a gyászkocsit, s még rendszerint megfaragtatták a hagyományos, csónak alakú fejfákat. Látszólag él még a hagyományos családszervezet. A család feje, az öreg gazda még tekintélynek örvend: ő rendezi el a család tagjainak sorsát; melyik fiú költözik a tanyára, hogyan elégítik ki a leány örökösöket? stb. 1945-ben él még a cselédrendszer. A földosztás ugyan némileg felbolygatta a cselédtartás megszokott rendjét, mivel sok régi volt cseléd földet kapott, s most már kezdett önállóan gazdálkodni, de a jobb gazdák még igyekeznek cselédeket fogadni, a leghűségesebb konvenciósok szerződéseit megújítják. A földosztás ellenére akad még ostoros gyerek, kocsis, béres, konvenciós, akik inkább számítanak a gazdáktól kapott fix bérre, mint a gazdálkodás bizonytalan lehetőségeire. Valójában azonban már mind kevesebb a teljes parasztcsalád. Már a háború előtt sok parasztfiú tanult tovább, s lett gazdász, tanár, jogász, orvos, mérnök. Többen ipari vállalkozásba fogtak. De még a középfokú gazdasági iskolát végzettek se fogadták már el a patriachális családi hagyományokat, hanem igyekeztek a maguk útját járni. Megszokott, hogy a gazdaleányok 244