A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Történelem - Töll László: A számszeríjról – A Déri Múzeum számszeríjai

románál is vitézül helytálltak. A genovai lövészek mai értelemben véve is elit egységnek számítottak, válogatott, szakszerű kiképzésen átesett, dupla zsoldot húzó harcosok voltak.

18 Többnyire a francia királyság szolgálatában állottak, felszerelésüket rendelet szabályozta, békeidőben a királyi testőrségben is teljesítettek szolgálatot. Franciaországban az egyik legnagyobb katonai méltóság volt "A számszeríjászok nagymestere" cím, melyet 1230-ban adományozott először a francia parlament. A számszeríj szinte minden középkori összeütközésben szerepet kapott. Tulajdonságainál fogva hatékony eszköz volt, de voltak jelentős hátrányai is. Fejlődése során egyre erősebb ívekkel látták el, lövőerejét fokozatosan növelték. Ez a folyamat természetszerűleg kiváltotta a védőfegyverzet, a páncélzat erősödését, és ez utóbbi viszont a számszeríjét, némileg hasonlóan a mai kor páncélosainak és páncéltörő eszközeinek versenyfutásához. Az íjászok perspektívájából csak egy megoldás volt, az ív erejét a végletekig fokozni, a kezelhetőség határáig. így jelennek meg a XIV. század első harmadában a roppant méretű szaruíves számszeríjak, melyeknek felajzásához már csigasoros áttételeket használtak a harcosok. Ugyanekkor tűnnek föl a sodronypáncélokon az első lemezből készült vértezetrészek.

20 A szaruíves fegyvereknek az a nagy hátrányuk, hogy érzékenyek a nedvességre, ami ellen nehéz védekezni. Ha "vizet kapnak", drasztikusan csökken a rugalmasságuk. Ezt kivédendő jelenik meg a kovácsolt acélív Észak-Itáliában a XIV. század legvégén. Az acél rugalmassága rosszabb a szerves anyagokénál, de a terhelhetősége jóval nagyobb. A lemezpáncélok elterjedésének idején egy acélív súlya elérhette a 8 kg-ot, és a felhúzásához kb. 600 kg megemeléséhez szükséges energiát kellett kifejteni! Ezzel a számszeríj mint hadifegyver elérkezett technikai fejlődésnek zenitjére, és ugyanakkor zsákutcába is jutott. Egy nagy méretű, XV. sz. eleji, acélíves számszeríjból kilőtt, páncéltörő-hegyű nyílvessző képes volt átütni egy átlagos mellvértet, de ezért nagy árat kellett fizetni. A fegyver nagyon nehéz lett, kezelhetősége nehézkessé vált. A felhúzáshoz nagy áttételű csigás csörlő, vagy fogaskerék áttételekkel meghajtott fogasléc szolgált. így a "tűzkésszé"tétel időtrabló, fáradságos munka lett, és gyakorlatilag a manőverezés képességétől fosztotta meg az íjászokat. Álljon itt két példa, a fegyver tulajdonságait érzékeltetendő, egy kudarc és egy siker. Az Anglia és Franciaország között dúló százéves háború (1337—1453) Crecy melletti csatateréhez fűződik a francia zsoldban álló genovai lövészek súlyos veresége 1346-ban. A csata előzményeivel itt nem foglalkozhatom, néhány észrevételt azonban tennem kell. A francia hadsereg elsősorban fegyelmezetlen lovagsereg volt (kb. 36000 fő), óriási trénnel és nem igazán hatékony irányítással. Az angol kontingens mintegy 13 ezer emberből állt, ezeknek túlnyomó többsége kb. 9—10 ezer gyalogos íjász, a többi harcos nagyobbrészt nehézfegyverzetű lovas volt. Az íjászok fegyveréhez hasonlót nem ismertek a Kontinensen. Fegyverük tiszafából készült, egyszerű, de szokatlanul erős botíj, amely nehéz nyilait akár 180—200 méter távolságra is röpítette. Ez volt az azóta legendává vált ún. "hosszúíj".

21 Kezelőik szabad parasztokból verbuválódtak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a célbalövést, mesterségük a vérükben volt. A nevezetes napon III. Edward angol király (1327—1377) visszavonulást hajtott végre az utánanyomuló francia sereg elől, és délután egy domb tetején karókból vert sáncok mögé védelmi állásba húzódott úgy, hogy oldalról is fedezve legyen. A karók mögött a szárnyakon két 18 Bradbury i.m., 8. 19 Ebbe a versenyben "beleszólt" természetesen a hosszúíj és a többi kézifegyver fejlődése is. 20 Stephen Bull: Évszázadok fegyverei (Bp. 1993.) 57. 21 A hosszúíj az angol "longbow" tükörfordítása. Lényegében egy egyszerű botíj, mely többnyire tisza vagy kőrisfából készült. Azért kapta ezt a nevet, mert a mérete akkora volt, mint az őt használó íjász magassága, s megjelenéséig és elterjedéséig Európában ennél jóval kisebb íjakat használtak. Különlegessége méreteiből következő óriási erejében volt, a legnagyobb harciíjak feszítőereje a 35—40 kgot is elérhette. A témáról összefoglalás: Robert Hardy: Longbow, (Cambridge, 1976) 116