A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

dóval, ott kellett állni minden udvaron jói megközelíthető helyen.

32 De abból a szempontból is jó, megfelelő helyen kellett állnia, hogy felhasználás közben könnyen utántölthető legyen a közeli kútból. Bizonyára nem harmadik szempont volt a telkenkénti kút készítésénél az, hogy a telken épült ház, a benne működött háztartás, vagy háztartások és nem egy esetben műhelyek, illetőleg a háznál tartott jószágok vízszükségletét a lehető leggyorsabban, kényelmesebben kielégítsék. Ide kívánkozik a középkori Debrecen fürdőügyéről szólni. Úgy tűnik, hogy városunkban egészen 1826-ig nem volt közfürdő, ellentétben több más - Takáts Sándor megjegyzése szerint - főleg nyugati, dunántúli városokkal.

33 Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a debreceniek nem fürödtek, nem tisztálkodtak rendszeresen, hanem azt, hogy a fürdést, mosdást otthon kisebb-nagyobb dézsákban, fa- és rézkádakban bonyolították le. Nyaranta többen megmerítkeztek a vízfolyásokban, a Kadarcsban, a Tócóban, a Hortobágyban és a határ szikes tavaiban is. Fürdőház azonban nem épült, a fürdős mesterség nem alakult ki. Talán éppen ez a hosszan elnyúló hiány támasztotta fel azt a nagy, elsöprő erejű igényt, ami a debreceni fürdő- és fürdőzés megteremtése érdekében két alkalommal is fellángolt. Az 1820-as években, a nagyerdei fürdő megépítése és az 1930-as évektől kezdődően pedig napjainkig terjedően a termálvíz, a gyógyvíz felhasználásán alapuló gyógyfürdő-fürdőváros megvalósítása érdekében. Ecsedi István a debreceni népi építkezésről írt alapvető, már idézett tanulmányában ugyan a város belsőségén, az udvarokon létesített kutak első és legfontosabb feladatának a háznál tartott rengeteg állat, baromfi igen nagy vízigényének kielégítését tartotta. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy egészen 18 3 8 -ig, bent a városban nem volt j ó vizű kút, az ivóvizet a város szélein ásott nagy és feltehetően nemcsak az első, azaz legfelső vízszintig, a talajvízig leásott kutakból hordták.

34 Ecsedi idézett tanulmányában a kútnak, a kútépítésnek külön, önálló fejezetet szentelt.

35 Nagy részletességgel elmondta a különböző kutak fajtáit, a kútásás módjait, a kút részeit, az egyes részek funkcióit, nagyjából úgy, ahogy az előzőekben mi is tettük. Ezúttal azonban nem erről szeretnénk szólni, hanem arról, hogy kik készítették a kutakat. Kik voltak a kútásók, hogyan éltek, milyen társadalmi helyet vívtak ki maguknak? A kezdetleges kutakat nyilvánvalóan maga a lakosság készítette. Az volt az egyetlen feltétel, hogy széles, a beomlástól mentes gödröt ássanak, olyan mélységig, hogy feljöjjön benne a víz. Már vízben ásva addig mélyítették a sírkút fenekét, hogy az itatások részére megfelelő vastagságú víz gyűlhessen benne össze, hogy a gödör állandóan utántöltődhessen. A sírkutak ásásánál használt eszközök a földeken, kertekben, a háztartásban használatos eszközök voltak: ásó, kapa, lapát. Különleges eszközökre nem volt szükségük, ilyenek a kezdetleges kutak korában nem is fejlődhettek ki. A különféle béllelt kutak, illetve a víznyerés szempontjából különböző kutak (horgos-, gémes-, kerékhengeres kutak) esetében már nem a család, a rokonság vagy éppen a szomszédság állt össze kutat ásni, hanem a fogadott kútásó, illetve az emberei, a kútásók. A kútásó a falusi, mezővárosi parasztiparos egyik legszebb példája. Különösebb szakképzettséggel nem rendelkezett, a kútásás nem számított a tanult mesterségek sorába. A leendő kútásó általában mint fiatal napszámos, alkalmi segítség dolgozott egy-egy kútásó mellett, és dolgozva leste el azokat a tudnivalókat, amelyek alkalmazásával a kútásó elkészítette a kutat. Mindaddig, amíg nem szerezte meg magának a kútásáshoz szükséges szerény felszerelést - ásókat, kapákat, horgos csigát, legalább két vedret, köteleket, könnyű hosszú létrát -, a kútásó mellett segédkezett. 32. Sápi Lajos: Debrecen település- és építéstörténete (Debrecen, 1972) 101-105. Részlet a „Tűz ellen való rendelésekéből (1799): ,,A' Hordós szekerek az Utszák Házainál fognak állani; ezekre is a' Kapitányoknak, és Tizedeseknek kell vigyázni, hogy mindenkor jó készületben légyenek és a' Hordók vízzel tele..." - Vö.: Kapitányvíz. Magyar Értelmező Kéziszótár. (Bp. 1972.) 646. 33. Takáts Sándor: Régi magyar fürdősök. A magyar múlt tarlójáról (Budapest, 1926) Újabban jegyzetekkel: Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI-XVII. századból. Nemzeti Könyvtár (Budapest, 1961) 81-86. 34. Ecsedi István: A debreczeni népi építkezés - Néprajzi Értesítő XIII. 1912, i. m. 190. 35. Uo.: Akut, 188-190. 356