A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

vízszolgáltató forrás állt rendelkezésre, s hogy ásott kutakkal - puteus - legelőbb a nemesi ud­varházak rendelkeztek. Csak a XIV-XV. században terjedtek el a köznépi kutak, ekkor is első­ként közkutakként. A faluközösség, a legjobban megközelíthető helyen, általában a falu köze­pén; amennyiben a település egyházas hely volt, akkor a templom előtt kiszélesedő útrészen ásatott kutat. Ennek és a későbbiek során másutt készített közkútnak, közkutaknak a gondozá­sáról egy megbízott vagy választott kútbíró, kútfelügyelő gondoskodott. Az eddig elmondottakban nem volt szó a vízfelhasználás egyik legjelentősebb területéről : a háztartási vízfelhasználásról. Csak ivóvízről szóltunk, holott az ételkészítés és sok minden más háztartási munkálat (például mosás, takarítás stb.) folyamatosan sok vizet igényel és igé­nyelt már a középkorban is. Ezt a szerteágazó vízhasználatot a háztartások sokrétű tevékenysé­gében Gunda Béla írta le az ősi, hagyományos elemeket és eljárásokat figyelve meg a „tűzhely körüli ősi életben". 25 Az ivóvízen kívül számtalan felhasználási módot, víztartási formát, sőt mindezeket megelőzően víznyerési-vízszállítási módot érintve szólt tulajdonképpeni tárgyá­ról, a „tűzhely" körüli, azaz a háztartás ősi életéről. Már a középkorban is a háztartási vízhasználat körébe tartozott a háznál tartott sokféle ál­lat, baromfi vízzel való ellátása. A vízi szárnyasok - liba, kacsa - különösen sok vizet igényeltek, és rendszeresen megszállták a város területén és környékén található vizeket. Lásd idevonatko­zóan a város egyik tavának az elnevezését: Liba tó. 26 Debrecenben a XIV-XV. század fordulójára esik az az idő, amikor egyre nagyobb szám­ban ásnak kutat a lakosok portájukon. A korábbi közkútépítésekre vonatkozóan valóban nem sokat tudunk. Egy biztos, hogy városunk (és határa) is átment mindazokon a víznyerési módo­kon és kútformák építésén, amit a vízgazdálkodás története számon tart. Először úgynevezett sír- vagy kopolyakutakat építettek. Ezek béleletlen kutak voltak. Voltaképpen nem is kutak, legalábbis nem a mai értelemben. Hanem olyan széles mélyedések, amelyeknek az alján össze­gyűlt a talajvíz. Hogy könnyebben hozzáférhessenek a vízhez, a mélyedés egyik vagy mindkét oldalát lépcsősen vágták ki. A vizet ezekből a sír-, vagy kopolyakutakból favedrekkel, agyag­korsókkal merték ki és úgy vitték haza kézben vagy vállon, kétkarú vízhordófa (vagy vállfa, vagy vízjárom) segítségével. Ismeretes olyan vízhordási módszer is, hogy a vízhordó lány vagy legény kötéllel több agyagkorsót összekötve a hátán vitte haza a vizet. Az efféle sír-kopolyaku­tak legtovább a Hortobágyon maradtak fenn. Az állatitatás jó eszközei voltak. Az állatok szá­mára az ilyen kutak egyik oldalát nem lépcsősen, hanem hosszan elnyúló lejtővel építették meg. Az állatokat nagy számban oda lehetett terelni inni. A sír-, vagy kopolyakutak nagy hátrá­nya volt, hogy nemcsak esőzések idején, hanem száraz időben is az állatok taposástól igen sáro­sak voltak. Ezenkívül a taposástól, az állatok itatásától, meg minden máshonnan is keletkezett szennyvíz könnyen és nagymértékben szennyezte. Viszonylag nagy vízfelülete nyáron gyorsan felmelegedett, vize megposhadt, vagy éppenséggel kiszáradt. Voltak olyan sírkutak - mondják a pásztorok - amelyekből az állat már nem ivott. Ebből következőleg sok elhagyott, lassan fel­töltődő sír- vagy kopolyakúttal, jobban mondva kúthellyel lehetett találkozni. A kútépítés következő szakasza az úgynevezett bélelt kutak építésének mindmáig tartó korszaka volt. A bélelt kutak ásása a sír-, vagy kopolyakutak ásásából indul ki. Kiásták a kút gödrét, egészen addig a mélységig, amíg fel nem jött a víz, azaz amíg el nem érték a vizet. Itt le­ástak a vizes talajba és beállítottak egy erős ácsolatú kalickát vagy árkust, azaz olyan faszerke­zetet, amelyiknek az ácsolt gerendaoldalai közt szépen beszivároghatott a víz a kútba. Amikor jól, kellő mélységben beállították ezt a kalickát, kívülről a pereméig feltöltötték. Majd a pere­mére felrakták a bélletet. A kezdetleges kutaknál a béllet nádból, erősebb gallyakból, husán­gokból és egész vagy felibehasított fatörzsekből készült. A nádbélletű kút volt a leggyengébb, a kút fala legkönnyebben beomolhatott. A különböző fabélletek is gyengék voltak, hamar elkor­hadtak. A fában gazdag debreceni városszéleken ismerték az úgynevezett bodonkutakat is. 25. Gunda Béla: Adatok a tűzhely körüli ősi élethez - Néprajzi Értesítő XXV. 1933. 78-80. 26. Liba tő a város ÉNy-i szélén. Vö.: Balogh István: Debrecen. (Budapest, 1958) 7-9. 353

Next

/
Oldalképek
Tartalom