A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogságom első négy hónapjának története

Szűcs Ernő Hadifogságom első négy hónapjának története Az elmúlt másfél évtizedben számtalan mű jelent meg a második világháború időszakából. Ha ezeket áttekintjük, kiderül, hogy egy részük a valamikori magasrangú katonatisztek visszaemlékezései, s ezek az illetők rendszerint a legfelsőbb politikai, katonapolitikai eseményeket mondják el szubjektív álláspontjukról. A művek egy másik jelentős százaléka pedig a zsidóság szenvedéseiről, a deportálásokról, a haláltáborokról, a mozgóvesztőhelyekről beszélnek. Nos, e két leggyakoribb kategória mellett - bár vannak még más csoportok is - nem esik egyetlen árva szó sem arról a sokezer magyar leventéről, 12-18 év közötti ifjú emberről, akiket a Szálasi uralom idején vittek ki a Németbirodalomba. Ezek az ifjak, népünk gyermekei - első sorban a dunántúli települések lakói-, a kiürítési parancsok értelmében kötelesek voltak (nem teljesítés esetén halálbüntetés terhe mellett) szülőhelyüket, családjukat elhagyni. Kényszerítve lettek az ún. „pártszolgálatosak" fegyverhez, hatalomhoz hozzá nem tanult és szokott, éppen ezért ezekkel sűrűn visszaélő, unintelligens emberek felügyelete alatt menetelni az ismeretlen felé. Ezek az egy bizonyos település gyermekei rövidesen összeolvadtak a szomszéd falvak azonos csoportjaival, s a kora tavaszi, márciusi hideg esőktől átázva vonszolták magukat a megadott irányba, nyugat felé. Éjszakáikat legjobb esetben istállókban töltötték, gyakrabban a szabad ég alatt. Élelmezésük sem volt megszervezve, s hosszú ideig azzal kellett beérniük, amit még otthonról hoztak magukkal. Nemsokára összecsapták őket a még előző év őszén (októberben, novemberben) elindított tiszántúli leventékkel, akik 1945 tavaszára egy teljes telet szenvedtek át az otthon melege és gondoskodó környezete nélkül ideiglenes szálláshelyeiken, a dunántúli uradalmak istállóiban, fűtetlen magtárjaiban. S bár korántsem ez az elsődleges célom, de a körülmények bemutatása érdekében fontos szólnom arról is, hogy nem éppen ritka esetben az is előfordult, hogy ezt a lerongyolódott, kiéhezett, kifázott csapatot a felelőtlen, országvesztő nyilasok bilgeri csizma, bőrmellény, jó ellátás ígérgetésével, adásával csábították a katonák közé állásra. S ha erre hajlandó lett a gyermek, akkor jóformán kiképzés nélkül vetették be őket, mint páncélököllel harcolókat, éppen csak annak kilövésére tanították meg ezeket a fiúkat. Ráadásul hangzatos, fellengzős, de az ifjakat könnyen magával ragadó egységneveket osztogattak számukra. Pl. a „Kiskakasok brigádja". Mindennek az lett a következménye, hogy pl. a 25 fős, előbb említett brigádból a Győr alatti első bevetés után egyetlen fiú maradt életben, amint arról az illető nekem beszámolt. A katonának be nem állt gyermekekre a Vörös Hadseregnek a hazánk teljes felszabadításáért márciusban megindított támadását követően új megpróbáltatások vártak. Gyalogmenetben indították el őket a nyilasok, és csak több napos menetelés után szállhattak egységükkel együtt vonatra. Ezt követően igen jelentős részüket a német északi hadsereg csoporthoz irányították át, a Keleti tenger partjára (pl. Wismar), vagy annak közvetlen közelébe (Pütnitz). Itt német altisztek felügyelete, vezénylése alatt útjavító, árokásó, erődépítő, nehéz fizikai munkára használták fel őket. Pontosan azonosan, mint az akkor már leigázott népek (pl. hollandok) ifjait. Igaz, akadtak olyan táborok is, pl. Pütnitzben, ahol állítólag 27 nemzet leányai voltak össze313