A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)
Történelem - Krankovics Ilona: Viharos évszázad Debrecen történetében, 1564–1664
A valóság azonban az, hogy a város nem gondolhatott komolyan a mindenkori erdélyi fejedelemnek járó adó és dézsma megtagadására. Az Apafival folytatott hosszas egyezkedések után, végül annyi könnyítést értek el, hogy az élést ezentúl Székelyhídra kapuszám szerint szolgáltatták be. Továbbra is támaszkodhatott a város szolgáltatásaira, ugyanúgy mint az előző fejedelmek. Ezentúl is le kellett tennie a városnak a Gyulafehérvárról Enyedre költözött kollégium részére az 1629-től szokásos évi kétezer forintot. Apafi nem engedte el a város tartozását sem, utólag ki kellett fizetnie kettőezer-ötszáz forintot, a 60-as években elmaradt adó pótlására. 49 Későbbiekben a debrecenieknek jó a kapcsolatuk a fejedelemmel, ki gyakran segítette a város dolgait a töröknél és Bécsben. A kollégium, mint támogatójára emlékszik, mert az 1664ben részére biztosított sóalapítvánnyal jelentősen hozzájárult annak fennmaradásához. 50 Igen sok baja volt viszont Debrecennek a várakban maradt német őrség fosztogatásai és mértéktelen követelései miatt. A német segítség következményei csak Kemény halála után voltak igazán érezhetők. Abból, hogy Leopold, a nagyszőlősi csata után is magának követeli a város harmincad jövedelmét, arra következtethetünk, Kemény, a mindenkori erdélyi fejedelem jövedelmét képező nem jelentéktelen pénzforrást is a Székelyhídon elhelyezett német őrség tartására bocsátotta. 51 A város jegyzőkönyvének korabeli bejegyzése tudósít arról a csetepatéról, mely 1662-ben a harmincadzászló kitűzése körül folyt a török és német csapatok között. 52 A székelyhídi németek mellett a Szatmáron állomásozok sem tágítottak a várostól. Miután Székelyhíd Apafi kezére került, Cobb kapitány követeli magának az addig odahordott élést. Végül a város megegyezett vele 1500 köböl búzában, melyet Szatmár távolságára való tekintettel, megválthatott 1500 aranyban. 53 A debreceniek azt remélték, hogy az adózás fejében oltalmat kaphatnak a követelőző kapitányoktól, a rablók és fosztogatók ellen. Több alkalommal megtörtént azonban, hogy azok maguk adtak szabad kezet katonáiknak a fosztogatásra, az elmaradt zsold pótlására. A jegyzőkönyvek bejegyzései megőrizték a talpasoknak nevezett katonák garázdálkodásának kegyetlen történetét. Mikor a város képviselői 1668-ban a királynál tesznek panaszt, azt emlegetik, hogy az elmúlt négy esztendőben 6000 marhájukat hajtották el a zsoldosok. 54 Az 1657 és 64 közötti években, a város fölött szinte megáll az idő. Minden, ami Debrecenben ekkor történik, az a város megmentésével van kapcsolatban. Ahhoz, hogy elkerülje a pusztulást, az ellenszegülőnek kijáró bosszút, eleget tett, utolsó értékeit is összekaparva, minden reá jogot formáló hatalom követelésének. Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy az országos politikai érdekek megértése teljesen távol áll a várostól. Nem foglal állást egyik harcoló hatalmasság mellett sem, számára épp elég azok határ nélküli követeléseinek teljesítése. Viszont nagyon megkeseredetten gondol az elmúlt évek alatt történtekre. Nem kétséges, hogy a krónikaíró a magyar honfitársakban való mélységes csalódásukra utal, mikor ezt írja: „Ugyanakkor némelyektől, kiktől inkább oltalmunkat vártuk volna, igen nagy méltatlansággal sanyargattattunk; kiknek leírását akaratom szerint elhallgatom, hogy igaz mondásom fejemet ne fakassza. Est qui quaerat et judicet." (Van aki pereljen és ítéljen.) Ezekben az években erősödik meg a krónikában is jól érezhető világnézet, hogy ennek a városnak a felsőbb hatalmaktól eleve elrendelt sorsa van, Barta Boldizsár ebben a meggyőződésben kívánja megerősíteni honfitársait. 49. Uo. 49. 50. HBmL. IV. A.1011/a. 15. 79. 1661. dec. 15. 51. HBmL. IV. A. 101 l/a. 15. 62. 1662. aug. 5. 52. Barta B. 1666. 142-149. 53. HBmL. IV. A.1011/a. 15. 139. 1663. febr. 3., uo. 128. 1663. jan. 54. ZoltaiL. 1905. 69., HBmL. IV A. 101 l/a. 15. 1661. okt. 24. - uo. 56. 1662. júl. u. - uo. 58. 1662. júl. 15. 162