A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Természettudomány - Juhász Lajos–Tóth László: A maradvány tölgy-kőris ligeterdők szerepe a madártársulások fenntartásában a debreceni Erdőspusztákon

Az 1950-es években Szabó Pál debreceni erdőmérnök vezetésével arborétummá akarták alakítani a területet. Szabó Pál sokat tett az erdő fennmaradásáért, arborétummá fejlesztéséért. Munkásságát az erdő északi részén emléktábla őrzi. A terület 1981-ben megyei szintű védettséget kapott (30). Domborzat, vízrajz, talaj A terület felszínének formakincsét a megkötött homokbuckák, homokhátak, buckaközi mélyedések határozzák meg. Ezért a felszín hullámzó, a tengerszint feletti magasság 95—105 m között változik. A lehulló évi átlagos csapadékmennyiség 550—600 mm (32). A talajvízszint a felszíntől 5—6 m-es mélységig változik a domborzattól függően. A mélyebb részeken időszakos „nyírvizek" jönnek létre, melyek csak a nyár második felében száradnak ki, s egészében az erdő levegőjének páratartalmát növelve, hűvösebb mikrokilímát eredményeznek. A talajt rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalaj, a mélyebb részeken pedig lápos rétitalaj alkotja, homokkal erősen kevert formában. Növényzet Botanikailag a terület az Alföld flóravidékének Nyírségenze flórajárásába tartozik (24, 25). A terület zömét a kőris-tölgy társulás (Querco— Fraxinetum) alkotja, amely mellett mozaikosan megtalálhatók a gyöngyvirágos tölgyes (Convallario—Quercetum) és a száraz homokbuckákon az akácos (Bromo sterili—Robinietum) asszociációk. Az arborétum jelentős része 65—75 éves tölgy—kőris erdő, ezt fekete és erdei fenyő, akác, fehérnyár és összefüggő nyíres foltok egészítik ki. Elegyként vagy szálanként megtalálható a mezei és korai juhar, vadkörte, madárcseresznye, szilfajok, ostorfa. Az öreg erdő lombkoronaszint záródása 75—80%-os. A lombozat több szintű, a fák koronaszintje alatt sűrű cserjeszint alakult ki, amelyben uralkodó a mogyoró, míg a periférián egyre nagyobb összefüggő állományban jelenik meg a veresgyűrű som, csíkos kecskerágó, kökény és fagyai. (Az arborétumban megjelenő fás növényeket külön lista tartalmazza). Aljnövényzetében a hűvös, nedves — párás mikroklímának köszönhetően több, középhegységeinkre jellemző (submontán, montán) növényfajt találhatunk. A magasabban fekvő szárazabb részeken a tavaszi aspektusban meghatározó az odvas keltike (Corydalis cava) tömege az erdei szálkaperjével (Brachipodium pinnatum) együtt. Ezen kívül a májusi gyöngyvirág (Convallaria május), széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latiío lium) és fehér zászpa (Veratrum album) mellett szálanként megtalálható az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), a védett nagy ezerjófű (Dictamnus albus) is (10). A mélyebben fekvő időszakosan vízzel borított részeken megjelenik a gólyahír (Caltha palustris), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), posványsás (Carex acutiformis), zsombéksás (Carex elata), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus). Növényzet szempontjából legegyhangúbbak az akár cos foltok. Az aljnövényzetet itt a meddő rozsnok (Bromus sterilis), ragadós galaj (Galium aparine) és közönséges tyúkhúr (Stellaria media) alkotja a csalánnal (Urtica sp.) együtt. A cserjeszintet csak néhány feketebodza (Sambucus nigra) képviseli. 59