A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

cióját. Arról az észrevételről van szó, miszerint a parasztságnak a népi kultúra közegéből szabadulni akaró csoportjait nem erőltethetik annak megőrzésére. Muharay Elemér abból a saját tapasztalatából indul ki, hogy a parasztságnak a korszakban már volt egy olyan „haladó része'*, „élenjáró rétege", amely a kultúra kérdéseiben is határozott véleményt kezdett kialakítani magában és amely „ . .. már tapasztalásból mutat ellenérzést a kispolgári kultúrával szemben. .. . már tudatában van annak, hogy a népi kultúra igazi értékeinek birtoklása számára igen sokat nyom a latba." Érzése szerint Bibó István eltekintett ennek a rétegnek a meglététől és csak a reménytelen eseteket vette figyelembe. Hozzáfűzi ehhez, hogy „a városi kispolgári selejtkultúra" városi élvezői ugyanúgy megrekedtek egy zárt társadalmi helyzetnél, amelyből nincs kivezető út, amint a parasztság azon rétegeivel történne, akik ezt az utat választanák. Érvelése során nemcsak felületesen idézi Bibó István gondolatait, hanem — személyeskedő megjegyzésekkel kísérve — el is ferdíti, amit írt: „Szerinte a népi értékek szépségeit csak a magaskultúrán nevelkedettek vehetik észre." — ismételte meg kétszer is. Holott Bibó István gondolatmenetében szó sincs ilyenféle kizárólagosság megfogalmazásáról és magának az útnak a fölvázolása is csak egyik lehetőségként vetődött fel, nem pedig az egyetlen útként. A fejlődésnek ez a Bibó István által kijelölt útja tehát Muharay Elemér szerint zsákutcát jelente nemcsak kulturális, hanem társadalmi tekintetben is. Muharay Elemér a parasztkultúra tartalmát, teherbíró-képességét Veres Péterhez hasonlóan kitágítja, hozadékos tatalmákkal terheli meg (kifejezve egyúttal a parasztművészet iránti szélsőséges elfogultságát is): „A parasztság a messzemúlt minden magyar értékének nemcsak őrzője és hordozója, hanem tevékeny éltetője és a maga lehetőségei szerint alakítója is volt." A paraszti kultúrának ezt a túlzó jelentőséggel való megterhelését, egyoldalú értékelését újabb vitatható megállapítással támasztja alá, amelyet félig kérdésként fogalmaz meg: „Vajon tagadásba vehetjük-e azt a kultúrtörténeti tényt, hogy a valóságos nagykultúrák a népi kultúrákból indultak és fejlődtek ki." A népi kultúrát tehát nem csupán a kulturális átalakulás aktuális feladatainak megoldásáért kell csatasorba állítani, hanem úgy ítéli meg, hogy magának a népkultúrának vannak további fejlődési lehetőségei (bár e ponton elég homályosan fogalmaz): ,,. . . fel kell ismernünk, hogy a népi kultúra felszabadításával hatalmas népi energiát szabadítunk föl, amely egészséges közösség alakítására mai helyzetünkben szinte egyedül alkalmas — kultúrpolitikai feladattá kell tennünk a népi kultúra értékeinek kifejlesztését és érvényesítését." Szembetűnő az összecsengés e ponton is a Veres Péter véleményével, a kultúrpolitika szerepének hangsúlyozásában és egyáltalán a kultúrpolitika és a parasztkultúra összefüggésbe hozásában, ami a demokratikus hagyományok keresésének egyik útjaként tűnik fel. A (különbség, hogy Muharay Elemér konkrétabban és szigorúbban fogalmazta meg ezzel kapcsolatban az állam közvetlen irányító szerepének szükségességét, végeredményben az állami totalitás gondolatát: „Politikailag az állam nagyon helyesen gondoskodik az átnevelésről és gyomlálja a selejtest. Gazdasági életünkben erélyesen tilost állít a nekünk már meg nem felelő gazdasági törekvések elé. Éppen csak kulturális tekintetben hagyná magára 347