A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: A Református Kollégium a debreceni képzőművészet bölcsője (Kiállítási megnyitó beszéd, 1988. október 31.)

Gaál Botond A Református Kollégium a debreceni képzőművészet bölcsője (Kiállítási megnyitó beszéd, 1988. október 31.) Makkai László akadémikus-tanárunk ezt írja: „A debreceni polgár egyetlen fényűzése városa egyházának, iskolájának, nyomdájának fenntartása volt, erre viszont sokat áldozott." A Debrecent erdélyi és budapesti irigységgel néző Ravasz László pedig így ír a magyar polgárság eme klasszikus városáról: „Korán hatalomra jutott benne a. jómódú városi polgárság és önkormányzati életet kezdett élni. Barokk urakkal, fejedelmekkel, koronás királyokkal, világbíró császárokkal megalkudott valahogy, valahogy rendbejött, egyébként dolgait önmaga irányította, a magyar emberek ösztönös biztonságával és politikai bölcsességével. . . Költséges politikába nem bocsátkozott, művészet pártolásával fényűző mecénási életbe nem kezdett, túl volt a reneszánsz városok esztétikai becsvágyán, a nyugati barokk-központok nagyvonalú pompakedvelésén; amattól megvédte kegyetlenül kemény sorsa, emettől szigorú kálvinizmusa." Ügy gondolom, már ennyi is elegendően emlékeztet bennünket arra, hogy hol vagyunk és mit akarunk látni. Ha körültekintünk a képekre, nyomban láthatjuk, hogy nem a Nemzeti Galériában vagyunk, hanem egy messze szerényebbnek mutatkozó kiállításon, amelyet az igen rangos, történetünket, kultúránkat ápoló, őrző és bemutató intézmény, a debreceni Déri Múzeum készített abból az alkalomból, hogy e város ünnepli ősi iskolájának 450 éves fennállását. Ezegyszer hangsúlyozzuk ki azt a tényt, hogy Debrecenben vagyunk és próbáljuk átérezni, amit Révész Imre mondott városunkról: „A lokálpatriotizmus a debreceni léleknek olyan különleges vonása, amely a történelemben is, a jelenben is első pillanatra feltűnik — s amelyet ennél markánsabb kifejlettségében történelmi magyar területen seholsem találhatunk meg az egy székegységen kívül." Ennek a sajátos debreceni lokálpatriotizmusnak a kifejezési formája a közmondássá lett „debreceni szem", amelyik csak azt veszi észre, akit vagy amit akar. Ezt a szellemiséget meg lehet érezni, meg lehet érteni, sőt meg lehet szeretni, ha mögé tesszük a történelmi valóságot. Ha ezzel az indulattal közelítünk ezekhez a művészileg szerénynek tűnő alkotásokhoz, s ezzel a várakozással és tágra nyitott lelki szemekkel nézzük e kiállítás létrehozóinak nemes szándékát, akkor a művek lepecsételt ajka fel fog nyílni és beszélni fog hozzánk, mégpedig valóságot és igazságot! A művészet célja az, de ugyanez mondható el az itt látható képekről is —, hogy lelki-szellemi tartalmat szemléletes formában kifejezze, ez által az életet kitágítsa és meggazdagítsa, s ebben a világban az ember alkotó és őrző munkáját kiábrázolja, folytassa a számára kije301