A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Történelem - Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez

Késmárk, Kolozsvár, Kornádi, Kunhegyes, Ladány, Mád, Margitta, Mező­csát, Mezőtúr, Miskolc, Monok, Munkács, Nádudvar, Nagybánya, Nagyká­roly, Nánás, Nyíregyháza, Nyírgebe, Pest, Polgár, Pozsony, Ráckeve, Rozs­nyó, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Sopron, Szalacs, Szarvas, Szatmár, Sze­ben, Székelyhíd, Szepes, Szilágysomlyó, Sziny érvárai ja, Szoboszló, Szol­nok, Szovát, Tasnád, Tiszaszőlős, Tokaj, Üjlak (Körös-), Újváros, Ven­csellő, Záhony, Zilah. 48 Ezeken kívül 4—5 legény érkezik évente Ausztriá­ból, Csehországból, Stájerországból, Lengyelországból. . E széleskörű kapcsolathálózatnak köszönhető, hogy a debreceni népi bútor egy-egy stíluseleme messze földön is felbukkan, s hatással lehetett a XIX. században kibontakozó színes népi bútorokra is. Ilyen elemek: a deszkák kötés-, csapolás technikája, az álkeretek, voluták, betétek, szegő­lécek sajátos alkalmazása, amikor ezeket olykor vésett faragásokkal is dí­szítették. Alkalmaztak áttöréseket, esztergályozott kötő elemeket stb. Mind­ezeknek szép példáit már viszonylag gazdag tárgyi emlékek is dokumen­tálják. Figyelemreméltó pl. a Déri Múzeum V. 1918.4 leltári számot viselő barokkosán lángoló háttámla faragású, igen magas lábakkal ellátott széke, mely korai előzménye a XIX. században országszerte kibontakozó háttámla faragásoknak 49 (9. kép). Szinte teljesen kikristályosodnak már a XVII. szá­zadi előzményekre visszavezethető karos, ún. „gondolkodó székek" (10— 11. kép), Zoltai Lajos ugyan 1760 tájára datálja a Déri Múzeum két „oroszlános" háttámlájú karos szókét, 50 de a későbbi restaurálás során kiderült, hogy ezek 1852-iben készülték. Maga a típus azonban már a XVIII. században is széltében ismert volt (12., 13, képek). Ami a festést illeti, kedvelték a zöldes, dohánybarr.a, sárgásbarna ala­pozást, és erre rakták rá a piros, kék, sárga, barna, fehér virágokat, indá­kat, leveleket, kivételes esetben állat ábrázolást. A szegőléceket, markán­sabb csíkokat legtöbbször pirossal, vagy kékkel festették, az évszámokat, feliratokat mindig feketével. Ebben az időben kristályosodik ki véglegesen a debreceni ruhásláda, a „tulipános láda", mely inkább kisebb méretű (80— 90 cm hosszú), alacsony, 8—10 cm-es lábakra állított, felnyíló tetejű alkot­mány. Elülső oldala mindig két álkeretbe ágyazott mezőből áll, melynek széleit, és a középső választó részt finoman meg is faragták. Középre került a lakatosremek zárszerkezet borító lemeze. A két mezőbe egy-egy tökéle­tesen megkomponált és az egész mezőt kitöltő virágtő került, minden eset­ben „váza" nélkül. Belül elengedhetetlen volt egy kis „leveles" vagy „pén­zes" fiók, olykor titkos fiók. A felnyíló fedél belső oldalát a század végétől fekete festékkel „pötyögtették" tele, majd kurikorgó indák közé beírták a készítés évszámát, esetleg tulajdonosának a nevét (14. kép). A XVIII. század végére végső formát nyer a bölcső is. 51 Debrecenben kizárólag talpon „ringó bölcsőt" csináltak, oldalain felemelhető ráccsal. Két végének lapját virágozták, illetve az egyszerűbbeket csak színesre festet­ték (15. kép). A XVIII. században még tovább élnek a reneszánsz ihletésű, 48 Uo. 49 Zoltai, 1936. 10.; Fél Edit— Hof er Tamás, 1975. 254. kép. 50 Zoltai 1936. 10. 51 Radvánszky, 1987. 22., Vadászi Erzsébet, 1987. 308. 113

Next

/
Oldalképek
Tartalom