A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Történelem - Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez

Nagy Szabó András 1767-ből való hagyatékában már megkülönböztető jelzővel jelölik a ,,paraszt" bútorokat. („Paraszt nyoszolya", „paraszt fogas", „közönséges asztal" stb.), szemben az előkelőbbnek tartott polgári, úri bútorokkal. Bár a „karos fogas", „fias szék", az asztal mellé váló „fa karszék" még hagyományos bútor is lehet. Az itt először felbukkanó „toló nyoszolya" mindenképpen a sokgyerekes parasztházaknak lett jellegzetes kelléke.

46 A festett bútorok azonban ebben az időben már általában nem az előkelőbb debreceni polgárok számára készültek, hanem a debreceni, vagy a környéki falvak, mezővárosok paraszti háztartásaiba. Tudjuk, hogy a debreceni asztalos céhnek nagy kisugárzó körzete volt. Äz 1750-es évektől mind több vidéki mester is belép a debreceni céhbe. Ezek az úgynevezett „filiálisok" a debreceni céh szabályai szerint dolgoztak. Rendszerint itt tanulták a mesterséget is, de ha nem, munkáikat a debreceni mesterek ellenőrizték, s a számukra nem megfelelő munkákat elkobozhatták, készítőjét megbélyegezték. A vidéki mesterek évente legalább egyszer kötelesek voltak megjelenni a céhgyűléseken, s munkájukról számot kellett adni. A XVIII. század folyamán 29 helységben találkozunk filiálisokkal. Ezek betűrendben: Balkány (Szabolcs m.), Balmazújváros, Békés, Beregszász, Berény (bizonyára Mezőberény), Böszörmény (Hajdú), Derecske, Diószeg (Bihar), Dorog, Érsemlyén (Bihar), Fehértó (Szabolcs), Földes, Füzesgyarmat, Hadház, Karcag, Kisújszállás, Mada (Nyír-), Margitta (Szilágy), Miskolc, Nádudvar, Nagykároly, Nagyvárad, Püspöki (BiKar), Székelyhíd, Szoboszló, Tasnád (Szilágy), Tiszaújlak (Ugocsa), Újszeged (Csongrád), Vinga (Temes). Mindez térképre vetítve 100—150 km-es körzetet jelent.

47 Nem egyszer filiális mester tölti be a céhmesteri tisztséget is. így 1752-ben Sebestyén István, Miskolc; 1764-ben Erdei György, Nagykároly; 1765-ben Vetsei György, Nagykároly; 1773-ban Olvasztó Imre, Mada; 1795-ben Kerekes Mihály, Székelyhíd; 1789-ben Boros Pál, Karcag; 1793-ban Habókay Pál, Földes; 1794-ben Kenderesi Péter, Margitta; 1797-ben Marton József, Érsemlyén; 1798-ban Erdődi János, Diószeg. A debreceni stílust terjeszthették az itt tanuló inasok, és az itt dolgozó mesterlegények is, különösen akkor, ha szabadulásuk után olyan helyen telepedhettek le, ahol nem kötötte őket az ottani céhek a debreceniektől eltérő hagyománya. Ilyen esetben több helyen a debreceni stílusnak szinte már önállósuló másodvirágzása alakulhatott ki munkásságuk nyomán. Tanulók jöttek Debrecenbe a következő helységekből: Anarcs (Szabolcs), Álmosd, Bagamér, Balkány, Balmazújváros, Böszörmény, Derecske, Csökmő, Dorog, Érsemlyén, Értarcsa, Fehérgyarmat, Fehértó, (Rátzfehértó), Félegyháza (Bihar), Földes, Füzesgyarmat, Gelse, Geszteréd, Hadház, Kába, Krasznavár (Szilágy), Mada, Nádudvar, Nagyléta, Ónad (Borsod), Püspöki (Bihar), Szoboszló, Tárcsa, Tetétlen, Törökszentmiklós, Tyúkod, Vámospércs, Váncsod. Ennél is szélesebb az itt munkát vállaló mesterlegények származási térképe: Acsád (Nyír-), Arad, Baja, Baksa, Báránd, Bardóc (Udvarhelyszék!), Bereg, Cegléd, Derecske, Diósgyőr, Dombóvár, Egyek, Eger, Fehérgyarmat, Földes, Gyöngyös, Hegyközszentimre, Kalló, Kassa, Kemecse, 46 Varga, 1970. 10. (20. sorszám) 47 HBML. IX. 2. 5. A céhbe tartozó vidéki mesterek 1752—1807. 111