A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Holló László Kossuth-díjas festőművész születése 100. évfordulója alkalmából a Déri Múzeumban rendezett Emlékülés 1987. március 5. - Bíró Katalin: Holló László önarcképeiről

tenek. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Holló László a modelljeit mindig bizo­nyos objektivitással próbálta szemlélni, és kevéssé utalt bennük önmagára. Szemben bibliai és történelmi tárgyú festményeivel, amelyeket többnyire nem ez a távolság­tartás jellemzett, és amelyekben gyakorta formálta meg képi hőseit a maga alakjára. Ez valószínűleg elsősorban e műveinek a festői feladatvállalásával, munkásságával kapcsolatos kételyeit és bizakodásait érintő mondanivalójával függött össze. Önarcképei (és portréi) a beállítás és képkivágat szerint a legegyszerűbb forrná •• kat követték. Egyetlen háromnegyed alakos, 1939-es önaktja kivételével a festmények többsége félalakos portré, mellkép, vállkép vagy csupán fejtanulmány. Fölfigyelhe­tünk arra, hogy ez utóbbi típussal, amelyben Hollónál az általában sötét és semleges háttérből csak a fej jelenik meg, és a törzset esetenként csak egy világos gallér átlós foltja jelzi, viszonylag ritkán találkozhatunk a korszak más festőinél, annál gyakrab­ban Holló László életművében. Ezek a kisméretű művek 1924 és 1954 között, legsű­rűbben pedig 1928 és 1943 között, érett stílusa kibontakozásának korszakában szü­lettek. A megjelenítésnek ez a formája minden figyelmet az arcvonásokban tükröző­dő jellemre és lélekállapotra irányított, fokozta a kifejezés expresszivitását, szoros összefüggésben állt stílusának expresszionista vonásaival. A beállítást legtöbb esetben a tükörbe néző, fél vagy háromnegyedes profilnézet jellemezte, és igen ritka volt a szigorú homloknézetű önportré. Ez megmutatott vala­mit abból az önmagában viaskodó, de a külvilág felé zárkózott művészi magatartás­ból, amely még e művészet reményteljes korszakaiban sem vállalta a hozzá hasonlóan szuggesztív alkatú művésztársai által a századelőtől elhivatottsággal vállalt profe­tikus művész szerepét, nem agitált, nem kívánta szuggerálni a nézőt, hanem bemu­tatott, föltárt, gyönyörködtetett vagy éppen leleplezett. Ritkán fordult elő, hogy vala­milyen szerepben ábrázolta magát, és ahhoz is mindig kevés és igénytelennek tűnő eszközt használt föl. Ritkán jelezte a környezetet, többnyire csak akkor, amikor a szabadban, kertje lombjai között festette le magát, azonban még ezekben a műveiben sem mindig mutatta be a konkrét tárgyi környezetet. A hetyke vagy szemlélődő, a ma­gába roskadt vagy faunszerű, a büszke, a sátáni vagy az öntudatos önmagának és emberi-művészi valója még számtalan megjelenési formájának érzékeltetéséhez Holló László számára elég volt a kalap mélyen homlokba húzott vagy hetykén félrecsapott fejre illesztése, a zárt vagy nyitott ingnyak vagy a ruhátlan felsőtest, egy felhúzott szemöldök vagy a száj sötét üregéből elővillanó fogak, hogy új és új arccal jelenjék meg önmaga és a néző előtt. Az első fönnmaradt, 1910—1911-ben készült derékképe művészként mutatta be a huszonhárom-huszonnégy éves fiatalembert: udvaruk lombjai közül festés közben kitekint a képből, kezében palettát tart. Ez a beállítás később elsősorban az öregkori arcképeknél fordult elő gyakran, az 1956—1960 és az 1967—1970 közötti években: ezeken a festményeken a művész legtöbbször figyelem ­felhívóan emeli az ecsetet vagy ecsetköteget maga elé, hiányzik azonban az a beállí­tást és mozdulatot hitelesítő erő, amelyet a korai képen a pályája kezdetén álló fiatal művész önbizalma és hite jelentett. A képkivágat és a beállítás hagyományossága, a környezetfestés és az attribútu­mok egyszerűsége jelezte, hogy Holló László önarcképein a hangsúly az arckifejezés, a fej mozdulatának, a testtartásnak a megjelenítésén volt. A figyelem az életsorsra, a személyiségre, a karaktert megjelenítő közvetlen festői eszközök használatára össz­pontosult, és nem helyezett hangsúlyt például a művész társadalmi vagy vagyoni hely­zetének érzékeltetésére, művészi feladatvállalásának képi történésekben kifejeződő megfogalmazására. Az eszközök között jelentős szerepet kapott a megvilágítás, amely nemegyszer a karikatúra gyilkos iróniája felé mutatva emelte ki az arc vagy a test jellemző formáit, hol mély árnyékokból villantotta elő, hol zsírosan ragyogtatta meg 437

Next

/
Oldalképek
Tartalom