A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)
Holló László Kossuth-díjas festőművész születése 100. évfordulója alkalmából a Déri Múzeumban rendezett Emlékülés 1987. március 5. - Kovács Péter: Holló László és az alföldi festészet problémája
amely e nyilatkozatokban és az alföldi festők életművében egyaránt megtestesül! Ki az, aki megrendülés nélkül tudja végigkövetni a vázlatok és változatok során át Tornyai három évtizedes küzdelmét a Juss kompozíciójával, amelybe mindazt a keserűséget, indulatot, feszültséget szerette volna összesűríteni, ami az Alföld, a magyar valóság mélyén izzott, s aminek mindennapos realitását oly elementáris módon élte át maga is? — Vagy ki az, aki érzéketlen maradna Koszta fojtott indulatoktól szikrázó tájképei, feszült, szüntelen koncentrációról árulkodó önarcképei előtt? — Ki tagadhatná igazukat? — És mégis: az Alföld festői végső soron maguk is rabjaivá váltak annak az anakronizmusnak, amit a környezet élet- és gazdasági körülményei jelentettek. Képtelenek voltak közösséget vállalni a kortárs művészettel, s helyette tudatosan vállaltak egy stíluskonzervativizmust. Ez alól lényegében egyedül IMagy István működése jelentett kivételt. Ő azonban — ha szigorúan vesszük — a kifejezés teljes egyértelműségével nem is nevezhető „alföldi festő"-nek. Nagy István bizonyult egyedül képesnek arra, hogy — saját szavaival — a „Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában" ráleljen, „ami a felületek alatt vibrál". A népművészet gyakorlatához hasonlóan érzett rá az egyszer voltban a törvényszerűre. Festészete úgy kötődött a tájhoz és a magyarsághoz, hogy eközben soha nem az manifesztálódott benne, ami elválasztja e kicsiny világot a nagy univerzumtól, hanem ami összeköti vele. 6 Az első világháború elvesztése nemcsak az Alföld földrajzi, gazdasági stb. szerepének a „fölértékelésével" járt, hanem évtizedekre megszabta az ország egész gazdaságának, társadalmának és kultúrájának lehetőségeit — s persze politikájának útjait is. A bekövetkező változásokban a vesztett háború mellett meghatározó volt a forradalom bukása is. Amit ez jelentett, abból itt elég arra emlékeztetni, ami a művészetet érintette: egyrészt elvesztette egyik legfontosabb támaszát, azt a századforduló tájára éppen csak fölnőtt új nagypolgári réteget, melyet részben tönkretett a politikai és gazdasági összeomlás, részben pedig az új körülmények új haza keresésére kényszerítették; másrészt maguk a művészek is, köztük épp a fejlődés élvonalában haladók is, emigrációba kényszerültek. Végül — ami, úgy látszik, tipikusan XX. századi jelenség — az új politikai kurzus nemcsak a forradalomban így-úgy kompromittálódott művészeket száműzte, hanem a művészetet magát is, a „kultúrbolsevizmus" riasztó és megsemmisítő bélyegét sütve mindarra, ami csak távolról is a kortárs európai avantgarde törekvésekre emlékeztetett. Az itthon maradottak a valódi értékek védelmében óvatosan keresték a modus vivendit: finom gesztussal húzódtak vissza a nacionalista jelszavaktól hangos, árvalányhajas porondtól, de közben mégis föladták korábbi önmagukat, és megelégedtek a csöndes szépség harmóniájának hirdetésével. Az újnak a hazai politika változásai később sem kedveztek. Évtizedeknek kellett eltelnie, míg egy Kassák Lajos nevét a maga igazi jelentősége szerint lehetett beilleszteni művészetünk történetébe, amíg eljött az idő, hogy az európai művészet olyan nagyságáról, mint Moholy-Nagy László, egyáltalán tudomásul tudtuk venni, hogy ehhez az országhoz és ehhez a kultúrához is van valami kis köze! * * * És itt térünk vissza Holló Lászlóhoz. Holló Kiskunfélegyházán született, s hoszszú élete legnagyobb, döntő részét Debrecenben töltötte. De mint egyik legjobb ismerője, Koczogh Ákos írta róla: „Egyszer döntött szabadon afelől, hogy hol kíván 6 A kérdést legteljesebben Perneczky Géza fejtette ki: P. G.: Tanulmányút a Pávakertbe. (Bp., 1969.) 423