A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986 (Debrecen, 1987)

A XVI–XVII. századi magyar pénzverés és nemesfémbányászat nemzetközi numizmatikai konferenci a Déri Múzeumban, 1985. október 26–27. - Kahler Frigyes: Pénzkibocsátás és szuverenitás Erdélyben a XVI–XVII. században

István — nagybátyjának, az erdélyi Gyulának legyőzése után — megteremtette a megyei szervezetet is, s a megyéktől függetlenül — amint az addig lakatlan területek fokozatosan betelepültek —• szerveződtek a viszonylag nagy önállósággal rendelkező székely és szász székek, így Erdély közigazgatása

3 már a középkori magyar államban sajátosan alakult annyiban, hogy párhuzamosan léteztek a megyék mellett más önálló közigazgatási egységek is. Az erdélyi közigazgatás élén a magyar király személyét az erdélyi vajda képviselte —• a XII. században princeps címet is viselt —•, akit a király nevezett ki, de hatásköre a székelyekre és a szászokra —eltekintve a descenzustól — nem terjedt ki. A székek élére ugyancsak a király nevezte ki a főtisztviselőt, a székelyek ispánját (comes Siculorum) elsősorban katonai, de részben bírói hatáskörrel is felruházva. A szászok — akik nagyobb tömegben határvédelmi okokból II. Géza idején telepedtek meg Erdélyben — a Diploma Andreanumban (1224) biztosított kiváltságok szerint éltek. A Diploma Andreanum a szebeni ispánt (comes Cibiniensis) — mint királyi főtisztet — helyezte a szászok lakta kormányzati egység élére, akik széles körű kiváltságok és eltérő jog szerint éltek, mint Erdély más lakosai. A mohácsi csatavesztést követően a kettős királyválasztás után a váradi béke, bár János élete fogytáig szentesítette az ország kettészakadásának tényét, mégis elérhető közelségbe hozta a magyar korona felségterületének újbóli egyesülését. 1541 történelmi földcsuszamlása, amely három részre szakította a középkori Magyarországot, de facto létrehozott a magyar királyság egy darabján egy új államot. Ennek az államnak szembetűnő sajátossága, hogy születésétől megszűnéséig nemcsak a császár és a szultán tekintette kényszer szülte ideiglenes alakulatnak, hanem ilyennek tekintette magát az önálló erdélyi állam is. Másfél százados történetének fő vonulata ugyanis Magyarország egységének helyreállítása volt. Ez a törekvés más-más módon éppúgy jellemzi létrejöttének évtizedeit — Fráter György, János Zsigmond és Báthori István politikáját —, mint a szerencsétlen sorsú Báthori Zsigmond próbálkozásait vagy legnagyobb formátumú fejedelmének, Bethlen Gábornak egész életművét. A magyar királyként uralkodó Habsburgok I. Ferdinándtól Lipótig ugyancsak arra törekedtek, hogy Erdélyt, amely a magyar koronának katonailag és gazdaságilag kiemelkedő jelentőséggel bírt, birtokba vehessék. Egyesítési törekvéseik jogalapja mindvégig a magyar korona legitim birtoklása volt. Meg kell említeni még, hogy létezett egy török elképzelés is, amely a történelmi Magyarországot ugyancsak egyesíteni akarta, természetesen török fennhatóság alatt — a győztes fegyverek „jogán". Ez utóbbi megoldást az erőviszonyok sohasem tették lehetővé. Erdély és a királyi országrész egyesítése magyar részről szükségszerűen kapcsolódott a török kiűzésének kérdéséhez, s ezért a porta minden eszközzel törekedett bármely irányú egyesítési kísérlet meghiúsítására. A török nagyhatalom Erdélyt befolyási övezetének tekintette, amely adózása mellett ütköző szerepet látott el a két császár birodalma között. Az egyesítés kérdését még bonyolultabbá tette számos belpolitikai ellentét is, amelyek közül e helyütt az erdélyi társadalom belső gazdasági-politikai és vallási viszonyaira utalunk. Tény, hogy az egyesülés végrehajtása csak a nemzetközi erőviszonyok végleges megváltozása után volt lehetséges, és erre csak a XVII. század végén kerülhetett sor. Másutt behatóan elemeztük

4 és bizonyítottuk, hogy a kiépülő önálló erdélyi államiság hajnalán is igazolható a törekvés — s ezt Fráter Györgynek, a XVI. század egyik legkiemelkedőbb reálpolitikusának halála hitelesítette — az ország egységének nyombani helyreállítására. Fráter György Mohácsot járt nemzedékében — akiknek még valóság volt a közép3 Csizmadia Andor—Kovács Kálmán—Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. (Szerk.: Csizmadia Andor. Bp., 1978.) 68—70., 155—156. 4 Kahler Frigyes: Erdély államisága és a három részre szakadt Magyar Királyság egyesítésére irányuló törekvések (1541—1691). Publicationes Rerum Polytechnicarum Miskolciensis. Series iuridica et politica Т. O. F. 9. 598