A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)
Néprajz - Ujváry Zoltán: Betyármaszkos alakoskodók és betyárjátékok
már megjelennek azok a genre-alakok is — kocsmáros, bíró, vándor szlovák árus (gyolesostót) —, akik a későbbi népszínműveknek és népi játékoknak is kedvelt alakjai. 2 Ebben és más korai darabokban már megtalálhatók mindazok a jegyek, amelyek mindvégig jellemzők voltak a betyárokkal foglalkozó színművekre. A sejtelmes romantika váltakozik valós realizmussal. A betyár igazi hős, vagy jellegtelen, szánalomra méltó figura. Csak ritkán jut kifejezésre társadalombírálat, a fennálló rend elleni megnyilvánulás. Ugyanakkor a betyár idealizálása, gyakran mesei hőssé való emelése jól megfigyelhető a néphagyományban. A dramatikus játékok betyár alakja hűen tükrözi ezt a felfogást. Betyármaszkos alakoskodó a magyar nyelvterületen elsősorban Kelet-Magyarországon, Észak-Magyarországon és a Nagy-Alföldön fordult elő. De felbukkant erdélyi területeken is. A felvonulós játékokban és a szobai jelenetek egy részében a betyár csak mint mellékszereplő vagy mint különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alak lépett fel. Ezekben a játékokban szöveges szerepük általában nem volt, olykor némán vettek részt a felvonulás menetében a fonóban, a lakodalomban stb., s a többi alakoskodóval együtt táncoltak, nótáztak és bekapcsolódtak az improvizált jelenetekbe, tréfálkozásokba. A betyárok a dramatikus szokásokban a szatmári és az erdélyi területeken a farsangi fonók idején vettek részt, az észak-magyarországi falvak fonóiban a jeles napi időszaktól függetlenül is megjelentek. Véleményem szerint a betyároknak a játékokban való előfordulása nem függvénye valamilyen szokáskörnek; az egyes alkalmakon való szereplésüket a helyi hagyományok alakították ki. A betyár megjelenítésére a romantikus szemlélet erősen rányomta a bélyegét. Különösen jól mutatja ezt az öltözet, a betyár jelmeze. Rendszerint nem egy betyár, hanem kettő vagy három jelent meg a felvonulás menetében vagy a szobai játékban. A romantikus elképzelésekre — a mesei szövegű betyártörténetek visszatükröződésére — mutat az is, hogy a betyárok a kedvesükkel, a szeretőjükkel jelentek meg. A „legszebben" öltözött alakoskodóknak tekintették őket. A betyárjelmez jellemzője az ún. magyar ruha, a bőgatya, a pitykés lajbi, a lobogós ujjú ing, a nemzetiszínű szalaggal, árvalányhajjal díszített kalap és sarkantyús csizma volt. A betyár partnernője szintén díszes ruhába öltözött, fátyollal, gyöngykoszorúval, azaz az idealizált mesei hősnőre jellemző minden kellékkel ékesítve jelent meg. A jelmezre vonatkozó példák többsége azt mutatja, hogy a betyárok és nőnek öltözött partnereik öltözete a népszínművek romantikus betyárhősének és idealizált női alakoknak az öltözetét utánozta. Erdélyi példák szerint a betyárok öltözete pitykés lajbi, ún. öregasszony-fersing, karjukon lobogós ingujjnak fehér ruhaféle; széles pántlikás kalapot tettek fel, csizmát húztak, vállukon ostort vetettek át. A menyecske szép női ruhába öltözött, a menyasszony menyasszonyi ruhát vett fel, fátyollal, gyöngy koszorúval. Néhol a betyárok fehér ingben voltak, fehér csipke takarta az arcukat, az ingük apró szalagokkal volt díszítve. Vállukon keresztben kendőt kötöttek. A tuskóhúzás menetében hat-nyolc betyár haladt. Bőgatyába, bő ujjú ingbe, fekete vitézkötéses mellénybe öltöztek, a nyakukba csokor formában két szalagot kötöttek. Piros és kék szalagos fekete pörgekalapot tettek a fejükre. Mellüket vállukon át piros kendők borították. Kezükben ostor volt, amellyel cserdítgettek. Az észak-magyarországi fonókban az előzőhöz hasonlóan jelentek meg a betyárok. Bőgatyát vettek fel, pitykés mellényt öltöttek, lobogós ujjú inget húztak, sarkantyús csizmájuk volt, kezükben karikás ostort vagy csörgősbotot tartottak. 3 A betyármaszkos alakoskodók a népélet legkülönbözőbb alkalmain megjelentek. Kedvelt figurái voltak a lakodalmi, a fonóházi játékoknak, szerepeltek a farsangi, a szüreti masz2 Pór Anna: Az első betyárszínjáték. A Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyve, 1962. 155—172. 3 A példákhoz 1. Мак kai Endre—Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939). 73., 108., 134., 153., 141—142., 177—178.; Vincze Lajos: A kender termelése és feldolgozása Bálványosváralján. Erdélyi Néprajzi Tanulmányok, 5. (Kolozsvár, 1945). 12—13.; Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965). 624., 626—628. 266