A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Történelem - Ács Zoltán: Egy dél-alföldi városunk német telepeseinek urbáriális viszonyai a XVIII. században

Acs Zoltán EGY DÉL-ALFÖLDI VÁROSUNK NÉMET TELEPESEINEK URBÁRIÁLIS VISZONYAI A XVIII. SZÁZADBAN Tanulmányunk rövid kivonata, összefoglalása annak a munkának, amelynek célja bemutatni a Gyulára letelepedett németség urbáriális viszonyait a betelepedéstől a 18. század végéig. Úgy gondoljuk, hogy a Békés megyei német telepítések és települések történetének vizsgálata azért is érdekes és izgalmas feladat, mert a németek ezen a tájegységen letelepedésük óta szinte teljesen elszakadva, elkülönülve éltek a többi, más területeken zárt láncot alkotó magyarországi német telepektől (Bánát, Szatmár megye, Baranya, Tolna stb.). Ez a különleges helyzet arra kényszerítette őket, hogy a helyi adottságokat, lehetőségeket, saját etnikai tradíciókat figyelembe véve betagozódjanak a soknyelvű, sokkultúrájú és -hagyományú — magyar, szerb, román, cigány —, nagyobbrészt szintén ebben az időben megtelepedett lakosságba. Dolgozatunkban részletesen szólunk a betelepítést megelőző helyi állapotokról, magáról a telepítés folyamatáról és az azt kiváltó okokról. Az egymás után megjelenő Békés megyei helytörténeti monográfiák egyik nagy eredménye, hogy majdnem minden helyen kimutatnak bizonyos kontinuitást a középkori magyar lakosság és a török kiűzése utáni idők lakosai között. Bármilyen kicsi is ez a folytonosság, mégis cáfolja azt a közvéleményben és egyes szakirodalmakban erősen elterjedt állítást, hogy általában az Alföld, de különösen Békés megye teljesen elpusztult a hódoltság alatt, és egészen lakatlanná vált. Az újszerzeményi bizottság működésének vizsgálata, az eredeti tőkefelhalmozás kori Habsburg-politika ismerete azt tételezi fel, hogy az Alföld, Békés megye lakatlanná nyilvánítása jól beleillett a Rákóczi-szabadságharc utáni osztrák politika terveibe. Hogy a telepítést ilyen jellegű politikai célok is vezették az is bizonyítja, hogy nem elsősorban a sűrűn lakott Felvidékről telepítettek, hogy nem magyarokat telepítettek. Minden bizonnyal az sem elfogadható indok a német telepítések mellett, hogy magasabb mezőgazdasági vagy kézműves kultúrával, gyakorlattal rendelkeztek, és ezért biztos, több jövedelmet biztosító adóalap képzésének céljából telepítette az udvar őket Magyarországra. Letelepedésük után ugyanis a szlovák és magyar telepeseknél kedvezőbb helyzetbe kerülve, legalábbis egy időre nem emelték az adóalapot a megkívánt mértékben. Ellene szól ennek a felfogásnak az is, hogy az udvar válogatott a német telepesek között. Legkedveltebb telepes a katolikus német volt, utána a református német, aztán a katolikus szlovák, majd az evangélikus szlovák, és csak ezek után következett a katolikus és legvégül a református magyar telepes. Ez az osztályozás messzemenően megmutatkozott a telepítési rendben, a telepítés szervezésében is. A katolikus és református németeket és a katolikus szlovákokat több-kevesebb előkészület után szervezetten, közösségben telepítették le, míg az evangélikus szlovákok, katolikus magyarok, de különösen a református magyarok általában minden különösebb előkészítés nélkül, sokszor nem is szervezetten, hanem egyénileg, nemegyszer szökött jobbágyként, menekülve jöttek és telepedtek le. Ez a különbségtétel is világosan mutatja, hogy az újszerzeményi bizottság által német kézre juttatott birtokokra — ilyen volt a Békés megyei Harruckern-uradalom is — a német földesuraknak megbízható, aulikus, azonos kultúrájú, kuruc hagyományokkal nem fertőzött telepesekre volt szükségük, akik nemcsak termeltek, és kedvező helyzetük birtokában jövedelmezővé tették megszerzett birtokaikat, hanem esetlegesen meg is tudták védeni nagy létszámuk, viszonylagos anyagi jólétük alapjain. A Békés megyei Harruckern-uradalomban letelepedett németek kedvezményeit az ugyancsak itt letelepedett szlovákokéval vagy a Szatmár megyei Károlyi-birtokon letelepedett svábságéval összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy azok mind a személyi szabadság, mind pedig a földesúri szolgáltatások tekintetében jóval kedvezőbbek voltak. így nem csoda, hogy a Békés megyei települések közül Gyulán volt a legkisebb az elvándorlás mértéke. Harruckernél először 1723-ban jelentkezett néhány, letelepedni kívánó birodalmi német család, akik szabadalomlevelet kaptak tőlük. Ebben biztosítja őket a földesúr, hogy sem ők, sem pedig utódaik nem vettetnek örökös jobbágyságba. Minden gazdának egy egész telket adott, amelyért évente egy forintot kellett fizetniök. A betelepedést követő három szabad év alatt csupán a búzatermés kilen133