A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)
Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Tóth Béla: Magyar nyelvi törekvések Debrecenben a XVIII. század végén
ezzel mintegy kijelölve felfogása főirányát. Mindjárt elöljáróban leszögezi, hogy kifejező erejének fokozása végett szükség van a magyar nyelv gazdagítására, felfrissítésére: ... „a szózatoknak szaporításában áll a nyelvnek bősége, a nyelvnek bőségében a literatúra kezdete, a literatúra pedig követ, mely utat egyenget a fontosabb tudományoknak". Tehát az irodalom a kiindulási alap. A célt négyféleképpen véli elérhetőnek: 1. elfelejtett régi „törzsökös" szavaink felelevenítése révén („Ezeket méltó a maradéknak új életre és fényre hozni"). 2. a „grammatica inpopulatio" útján, mely „a nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerént (per analogiam)" alkot új szavakat. 3. tájszavaknak a köznyelvbe való emelésével. 4. a szokás révén magyarrá honosított, nyelvünkhöz, kiejtésünkhöz idomult idegen szavak használata által 56 . „így fúlnak meg önnön bölcsőikben a pajkos szófaragóknak törvénytelen ágyból született, csonka béna idétlenjeik; így emeli fel fejét a magának hagyatott szegény magyar nyelv; így dicsekedhetik a jövőben a nagy Corvinus nemzete!" — kél ki az erőszakos nyelvújítók ellen. Csokonai szavai szinte összefoglalják azokat a módokat, elveket, ahogy a debreceniek Maróthitól Domokos Lajosig, Földiig nyelvünk megújítását elképzelték s munkáikban igyekeztek megvalósítani azokat az elveket, amelyek a nyelvújítás legegészségesebb áramát jelezték s azt túlzásaitól megszabadítva a helyes mederbe terelték. Végül Kazinczy az Orthológus és Neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) с tanulmányában is hasonló gondolatokat szűr le a megbékélés érdekében a nyelvújítási harc végső tanulságaként. Természetesen mind e mozgások nem zárultak le a 18. sz. végével. Ellenkezőleg: egyre szélesebb hullámokban bontakoztak ki az immár nemzeti mozgalommá szélesedett magyar nyelvi törekvések keretében. Gondoljunk csak Budai Ézsaiás (1766—1841) magyar nyelvű történeti munkáira, a rézmetsző diákoknak a földrajzi neveket megmagyarító eljárására, amelyet szintén Budai sugalmazott, Sárvári Pálnak (1765—1846) A rajzolás mesterségé-пек kezdeteit tárgyaló könyvére, mely a képzőművészet nyelvének magyarrá tevéséhez törte az utat, vagy tanítványára és „utódjára", Beregszászi Pálra (1790—1865), mint a debreceni rajzoskola tanárára, aki „a német építészeti szakkifejezéseket szerencsés leleménnyel és a nyelvújítás túlzásainak elkerülésével olyan jól fordította magyarra, hogy azok nagy része éppen az ő nyomán ment át a közhasználatba." De hasonló erővel küzdött a magyar nyelv elterjesztéséért, tökéletesítéséért Pethe Ferenc, az egykori debreceni diák a maga sokoldalú tevékenységében. Sülé Sándor róla szóló monográfiájában 57 egész fejezetet szentel Pethe nyelvi törekvéseinek, megoldásainak, s műve végéhez kis szótárt csatol annak új szavaiból. *** Debrecennek, a debrecenieknek ezek a magyar nyelvi törekvései, melyek mögött, mint láttuk, a puritanizmus, majd a felvilágosodás igényei álltak, melyek egyként a polgárosodás felé is mutattak — hátra és előre — mind társadalmi, mind tudományos téren, de melyet a Habsburgokkal való szembenállás, a nemzeti öntudat fokozódása is táplált—nagyjelentőségű volt a magyar irodalmi nyelv kialakulása szempontjából is. Tudjuk, hogy a 17. sz. derekán még nem beszélhetünk egységes magyar köznyelvről, még kevésbé kialakult irodalmi nyelvről. Ez utóbbi akkor kezd formálódni Pázmány Péter és Gyöngyösi István nagytekintélyű és nagy elterjedtségű munkái révén. Ők viszont mind a ketten a tiszántúli nyelvjárásból indultak ki — származásilag is, és természetesen nyelvileg is. Ehhez a nyelvjáráshoz tartozott és ezt erősítette az irodalomban Debrecen is papjainak, tanárainak, tudósainak, íróinak nagyszámú, szóban, kézírásban, nyomtatásban terjesztett magyar nyelvű munkájával, melyeket ezrek és ezrek olvastak, hallgattak a szószékekről s tanultak tankönyveikben az iskolában. 56 Érdemes ideiktatnunk a „Jegyzések és értekezések az anakreoni dalokra" с írásának idevonatkozó szavait: „Magyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő scytha pusztáiban, hányjátok fel a gyarló énekeskönyveket, a veszekedő prédikációkat, a szűr-bibliopoliumon kiterített, szennyes románokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, amelyeket az olvasott és az utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek." Az idézetek Csokonai Vitéz Mihály: Összes versei (Bp., 1960) с kiadványból valók, II. k. 467., 497—498. 57 Kisszántói Pethe Ferenc (Bp., 1964). 341
