A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Művészettörténet - Bíró Lajos: Képzőművészeti élet a két háború között Debrecenben

Munkácsy Céh és az UME kiállításain. Formabontó attitűdjének fejlődésvonala arról is tanúskodik, hogy az elemző keresés folyamán sem tudott lemondani a látvány konkrét formáiról, színről, fényről, a látványélmény gazdagságáról (Muzsikusok —, Barátnők 1934, Ablakban —, Ablakmosó —, Pásztorlány I. II. 1935, Reggel —, Este 1936). Bár kísérletezéseivel csakhamar felhagyott, munkássága — fejlődése e szakaszában — művészi feladatainak problematikájában és kifejezésmódjának megválasztásában közelebb került a modern művészet fejlődésének irányvonalaihoz, időszerűbb volt e téren, mint bármelyik debreceni kortársa. Mégis, a modern képteremtés izgalmasan sokrétű lehetőségeit anélkül élte át, hogy a saját maga által feltett kérdésekre adható válaszhoz a megfelelő kifejezőeszközöket megérlelhette volna. Formabontó, kísérletező kedvét pesszimizmus és rezignáció fékezte. Elemi erővel vetődött föl benne a kérdés; mi értelme van saját művészetének, kiknek alkot és milyen jövője lehet egyáltalán a huszadik század művészetének. A helyi „hivatalos faktor" és közönség változatlanul konzervatív tartalmú és ízlésű igénye, a műkereskedelem növekvő giccskínálata és vásárlóinak gyarapodása, a modern művészet normatíváinak és a közönség érdeklődésének egyre mélyülő szakadéka, a tárlatok fogyó publikuma mutatta a tényleges érdeklődést a képzőművészet iránt Debrecenben éppúgy, mint másutt. Itthoni környezetében a szétaprózódó sok-sok művészi erőfeszítés — ő maga kísérletezései közben is rendszeresen festett rendelésre a formabontó ízléssel ellentétes naturalista portrékat —, a folyamatos, intenzív alkotóélet akadályai — számára elsősorban a tanári-iskolai munka — az „elvidékiesedés", elkallódás szívszorító példái, és egyáltalán a művészi létbizonytalanság — ezek mind csak erősítették kétségeit. Művészetének ez a fejezete mégsem volt hiábavaló, mert növelte, többrétűvé tette a képi fogalmazás lehetőségeit, módjait. Pályájának első válsága ez, melyet felerősített egy rövid párizsi úton (1935) — elsősorban a Louvre-ban — látottak, tapasztaltak, s az elvontabb szerkezetes-dekoratív-expresszivitás után újból a látvány törvényszerűségeinek érzékletes előadása útjára lépett. 1937 és 1942 között minden nyarát Felsőbányán, illetve Nagybányán töltötte. Az itt készült festmények képezik az alapját annak az érési folyamatnak, amely egész további fejlődését meghatározta. E képeinek sajátos hangulata, tónusgazdagsága, a valőrök iránti érzékenysége azt bizonyítja, hogy megértette a nagybányai iskola célkitűzéseit, sajátos naturalizmusának szín- és fényeszközeit, de ugyanakkor a párizsi — elsősorban Renoirtól nyert — tanulságok is meghatározók a képekben. A közvetlenség és a pasztell sajátos színeiben való elmerülés lett „bársonyos kolorittal" festett női figuráinak, lány-aktjainak, félaktjainak főeleme. (Madárdal 1937, Nő vázával 1937, Reggel 1939, Rutén leány 1940, Ülő kislány 1943.) Bár a negyvenes évek elejéig változatlan szemlélettel dolgozott és kétségtelenül szép képeket festett a szatmári kisvárosban, Félegyházyt nem elégítették ki az eredmények. 1942-ben még egyszer felkereste Nagybányát, de az 1944 februárjában G. Szabó Kálmánnal rendezett közös kiállításukról szóló beszámoló már azt állapítja meg, hogy festészetét bár „észrevehető rokonság fűzi Ferenczy Károlyhoz..., de fejlődésének legutolsó állomását ... olyan képek mutatják (Félakt, Akt I, II, önarckép, Fehérgalléros lány, Vasaló nő), melyek a formák összetartásától a széles ecsetkezelésű és festői feloldásig sok változatát mutatják problémakeresésének és megoldásának."

129 A kevés megmaradt kép mindenesetre azt bizonyítja, hogy ebben az időben zárult le Félegyházy festészetében a nagybányai hatás és alakult ki művészetének egyik fő sajátossága : a látványbeli redukcióra épülő nyugtalanabb ecsetjárású, érdesebb felületű tömörség, a szűkszavú közlésre irányuló széles, indulatos foltfestészet, amely általánosságban jellemzi aztán az 1945-öt közvetlenül követő képeit is. A háború utolsó évében Félegyházyt súlyos megrázkódtatások érik: szökött katonaként bujkálni kényszerült, festményei közül nagyon sok megsemmisült vagy azóta ismeretlen tulajdonban lappang, de már 1945-ben újból fest, új képekkel jelentkezik s a megváltozott helyzet az ő számára is új lehetőséget biztosított. A hajdúböszörményi születésű Káplár Miklós (1886—1935) művészpályára való kerülése és felkészülése az Ady Társaság többi festőjéhez képest rendhagyó volt. Parasztgyerekként nevelkedett Böszörményben, négy évig volt tanyás-, gulyás-, csikósbojtár a Nagyhortobágyon, majd mészárossegéd Pesten. Zsolnán, kitanulta a pincérkedést, és egy rajztanártól a rajzolás 129 Kónya József: G. Szabó Kálmán és Félegyházy László kiállítása a Déri Múzeumban. Debreczen. 1944. február 6. 7. 306