A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Történelem - F. Csanak Dóra: Ünnepek és hétköznapok egy debreceni családban. Ifjabb Csanak József leveleskönyve 1870-ből

segédben fekszik az oka elégedetlenségednek, és jól megfontolva, hogy nem akadsz olyan helyre, ahol valami hibát kikurkászni nem lehetne, mégpedig az is megeshetvén, hogy a hiba nem is hiba, mert tisztességes oka van. Ne hidd te azt, hogy csak neked van jogod szeretni a korcsolyázást, amit mi nem is ellenzünk, csakhogy persze a háziasszony mehet a nap legbecsesebb szakában is, ha éppen akar, neki nem lévén szüksége a betűszámtan tanulására." (1878. dec. 29.) Ifjabb Csanak József leveleskönyve olvasmányként is megérdemli a figyelmet. Szinte több szereplő tollából való levélregényként olvashatjuk a néhány sorrendi hibától eltekintve pontos időrendben egybekötött levélanyagot, amely még valamiféle kompozíciót is mutat: a mondanivaló egységét az idő — (négy hónap) és a hely (Debrecen) — egysége teremti meg, a szöveget színesebbé tevő kivételek Vörös K. Imre Győrből küldött levelei, amelyek gyakran éppen a debrecenitől eltérő viszonyok leírása révén csak még plasztikusabbá teszik a levélíró személyes sorsának és környezetének képét, és Dolinay Pestről keltezett sorai. A levélírók valamennyien egy család tagjai vagy alkalmazottai, mind fiatalok, mindnyájan rendelkeznek annyi csiszoltsággal, olvasottsággal, hogy gondolataikat árnyaltan tudják kifejezni. A 8 éves János leveleiből pedig nyomon követhető, hogy egy még a helyesírás — különösen az idegen szavak, pl. „gimnasztika" betűzése — problémáival is küzködő kisfiúnak hogyan fejlődik a gyakorlat révén a levélíró készsége, hogyan lesz egyre felszabadultabb, természetesebb az írás hangja. Minthogy a levelek nagyrészt nem gyakorlati közlendőket tartalmaznak, hanem a testvéri, baráti beszélgetéseket kívánják pótolni, a levélírók egyéniségéről is képet kapunk belőlük, s a kötetet végigolvasva szinte úgy érezzük, egy sor közeli, személyes ismerősre tettünk szert. A meghitt, szeretetteljes hang mellett főként a humor jellemzi a leveleket. Olykor a nagyok is ugratják egymást, de Jóska szinte mindig tréfálkozott kistestvéreivel — bár az ő levelei nem maradtak fenn, a válaszokból kiderül; — Jani néha „János, aki nem hijános"-ként szignálja leveleit, Várady-Szabó Miklós pedig a nyilván selypítő gyermekkorában ráragadt „Mikjós" becenéven írja alá magát. Janka egyik levelében képszerűén is megjeleníti a levélírás pillanatát. Néhány nappal a kitűzött esküvő előtt történt: „Róza most ír éppen Lápossynak, nem képzelhetem, mit tud magában nevetgélni rajta, nagyon jó kedve van, talán valami nevetni valót ír neki, hogy sok gondjai közepett felviduljon." (Nov. 4.) — Kedves és jellemző kép, akár a müncheni akadémia valamely magyar festőnövendéke is festhette volna ekkortájt: két fiatal lány egy asztalnál, egymás mellett vagy szemben egymással; az egyik önfeledten belemerül a vőlegényének szóló levél írásába, a másik is levelet ír öccsének, de közben félszemmel a nénjét figyeli, mert a vőlegény-menyasszony kapcsolat új, számára ismeretlen szituáció, hogyne érdekelne egy 18 éves leányt. Janka máskor kamaszlányos kuncogással vagy derűs iróniával kommentálja Róza megváltozott helyzetének és viselkedésének megnyilvánulásait, most részint kíváncsian, részint némi tisztelettel figyeli, s ezért a tőle szokatlan fordulat: Róza azért ír nevettetőt, hogy Lápossy „sok gondjai között felviduljon" — a női hivatás korabeli felfogásának ilyen fennkölt hangú megfogalmazása általában idegen az ifjabb Csanak leányok stílusától. A miniatűr jelenet végén ez a mondat a pillanat sokrétű, összetett tartalmáról árulkodik. Várady-Szabó Miklóstól egyszer arról értesülünk, hogy levelét a padláson, kedves galambjai között vetette papírra. Róza leveleit már sokkal gyakrabban jellemzi a kissé ünnepélyes, emelkedett, olykor didaktikus hangvétel: „Olvastam kedves apámnak hozzád intézett sorait. Legyenek ezek becsesebb neked, mintha drágagyöngy volnának, s vésd szívedbe azokat a tiszta igazságokat melyeket nem minden gyermek szerencsés oly magasztosán kifejezve hallgatni édes apjától, mint mi." (Szept. 9.) Ez a hang fakadhatott a természetéből, de a családban elfoglalt helyzete is a magyarázata lehet. Mint legidősebb leány, bizonyosan kiskorától fogva segített testvérei nevelésében édesanyjának, akire szinte évente új és új csecsemő gondozásának munkája hárult. Amikor menyasszony lett, s házassága révén Pestre készült, messze az otthoniaktól, természetes, hogy foglalkoztatta a rá váró nagy változás, s a szüleihez, testvéreihez fűződő viszonyát öccsének szóló leveleiben is igyekezett tisztázni, megfogalmazni^— elsősorban önmagának. „Tudom, hogy (...) szívedből részt veszesz boldogságomban. Én elválásunkkor elkészítettem magamat arra, hogy mi az életben csak ritkán láthatjuk — legalább egy időre — egy151