A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Természettudomány - Kalapos Mihály: Hajdú-Bihar megyei erdőnkívüli fásítások története

п. A felszabadulás utáni fásítások Hajdú-Bihar megye 621 186 hektár jelenlegi területén az 1927. évi statisztikai adatok szerint 21 000 hektár erdő állott. Ez 3,4%-os erdősültségnek felelt meg és mintegy 1,5%-kal maradt alatta az Alföld akkori 4,9%-os erdősültségének. A megye erdősültsége az 1958. évben 35 886 hektár erdőterülettel elérte az 5,8%-ot. Ez a statisztikai adat azonban csupán az állami erdőgazdaság, közbirtokosságok és tanácsok kezelésében levő, a kataszterben erdőként nyilvántartott erdőterületeket foglalja magában. Ha ehhez hozzávesszük az erdőnkívüli fásítási munkák eredményeként létesített erdők, erdőfoltok, mező- és legelővédő erdősávok, fasorok, öntözőcsatornák, utak, vasutak fásításait, amelyek 1958-ban mintegy 1,8%-kal emelték a megye fásítottságát. Ezek szerint a reális erdősültség 7,6% körül volt a megyében. Részleteiben vizsgálva az erdősültséget, kitűnik, hogy míg a megye l/5-ét kitevő nyírségi tájegységben az erdősültségi százalék 30,5%, addig a megye 3/5-ét kitevő Nagykun—Hajdúhát tájegység erdősültsége csupán 0,4%, a Körösvidék tájegységé a megye 1/5 részén pedig 0,6%. A megye fátlanságára jellemző, hogy pl. Hajdúszoboszló 20 476 hektáros területén 1947-ben 15 hektár (0,07%) erdő volt. Ez gyakorlatilag nulla %. Hajdúnánás 26 000 hektáros területén 52 hektár (0,2%), Balmazújváros 27 282 hektáros területén 104 hektár (0,4%) erdő állott. De ezek a számadatok jellemzőek úgyszólván minden településre, amelyek nem a nyírségi tájegységbe tartoznak. Ez a fátlanság indokolta azt a nagyarányú erdőnkívüli fásítási munkát, amelyet a volt Hajdúsági Állami Erdőgazdaság, illetve szakirányításával a fásításban érdekelt szervek végeztek. Az egyes tájegységek különböző fásítottsági foka a talaj- és klimatikus viszonyokban leli magyarázatát. A nyírségi tájegység homokbuckáinak megkötését és a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan talajainak beerdősítését a gazdasági szükségesség megkívánta és azt a kedvezőbb klimatikus viszonyok is előmozdították. A debreceni löszhát mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmas s érthetően ily célra igénybe vett területek. A hortobágyi szikeseken és a Körösvidék kötött agyagtalajain a fatenyészet számára már korántsem oly kedvezők a termelési viszonyok. A talaj — a felszíni szikesekről nem is beszélve — úgyszólván mindenütt rejtett szikes altalajú. Az ország valamennyi tájegysége között szinte itt a legalacsonyabb az évi csapadékmennyiség, viszont legmagasabb az évi hőmérsékleti ingadozás. Az évi csapadék 540 mm és 23,9° a középhőmérséklet különbsége. A Tiszántúl szikes és mezőségi, valamint réti agyagtalajainak a fásítására irányuló törekvés még a múlt századba vezethető vissza. Ezek a fásítások azonban ötletszerűek voltak, gyakorlati és tudományos értékelésükre nem került sor. A céltudatos munka kezdetét megyénkben a püspökladányi szikkísérleti állomásnak 1924-ben Kaán Károly kezdeményezésével történt életrehívása jelenti, első vezetője dr. Magyar Pál. Az állomás felállítását az 1923. évi XIX. törvénycikk, az alföldfásítási törvény végrehajtása során a szikes talajokon végzendő munkák előtérbe kerülése tette szükségessé. Indokolta ezt az a körülmény, hogy Magyarországon mintegy 600 000 hektár felszíni és további legalább egymillió hektár úgynevezett rejtett szikes van, amelyeknek a befásítása az alföldfásítási munka jelentős részét képezi. Az alföldfásítási törvény eredményeképpen a megye fásítottsága nem sokat emelkedett. A püspökladányi állomás munkája mégis igeíi nagy jelentőségű, mert kutatásaira épülve indultak meg a felszabadulás után a nagyobb arányú fásítási munkálatok. A szikkísérleti állomás felállításának célja az volt, hogy céltudatos és rendszeres kísérletekkel megalapozott kutató munka eredményeként útmutatót adjon a különféle szikes tala58