A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Tóth András (1858–1929) élete és művészete

Félig kész szobrok a tornácon s hátrább valahogy, fészerben. Szobrok, gipszből, letörött karral s lerepedt félfejjel. Belül üresen: hősi alakok, meg rettenetes nimfák. Meghökkenve néztem rájuk. Tudtam, hogy szobrász az öregúr. Ismertem is a városház udvarán egy iszonyú alkotást. Hungária páncélban, a fején sisakkal, jobb kezében dárdával. Ott volt leállítva az udvar kövére, jól meglehetett nézni, ahogy nehéz vasszoknyában ott áll, mint panoptikumok őrangyala. De akkora volt, mint az amerikaiak Szabadság szobra, aki a kikötő hajókat fogadja. Iszonyú nagy, emelet magas és minden primitívsége mellett volt benne valami monumentalitás. Árpád siettette, hogy ne nézzem sokáig a gipszraktárt. ... Bementünk. Kis szobák, rendes polgári lakás, kedves hangulat. Az öregúr egyedül volt valahogy otthon. Felállott a dívány sarkából. Nagyfejű, roppant szőrzetű művész volt. Első pillantásra olyan, mint egy müncheni piktor, a régi fajtából, bársony zekében s vaskos kezekkel, s olyan dörmögő, ijesztő hanggal, minden pillanatban fellobbanva s újra lecsillapodva, rakétatermészet. .. . .. Csupa tűz és szélsőség. Ellentmondás mindenben, önmagát megcáfoló logika. Temperamentum és az a sok bozont az arcán, bajusz, szakáll, haj, mind szanaszét lobogva. Néztem a két embert egymás mellett. Soha életemben nem láttam ilyen távolságot apa és fiú között, s mégis valami közeli baráti viszony volt közöttük. S ebben a viszonyban a fiú volt a férfi, az apa volt a gyermek, de a fiú mégis a gyermeket játszotta meg, anélkül, hogy az apa apa akart volna lenni. Kérdezett tőlem egy-két szót, mit gondolok, lesz-e valami keresete valaha a fiának. Árpád mosolygott, s biztosította az apját, hogy nem lesz sohasem. Mintha arról lett volna szó, hogy bejuttassa ott Debrecenben tanárnak vagy hivatalnoknak. Szidta az embereket, akik neki le vannak kötelezve, s mégse tesznek semmit. Kint fortyogott, rotyogott a debreceni, háború kovászától beteg élet. Itt bent valami mesehangulat volt: két ember: mindenik az élet szerelmese, s egyik sem képes megérinteni a villamos szikrákkal sercegő valóságot. De mindenik művészi vetületben érzi az életet, az apa is, a fiú is. Két csodálatos költőszív nyílt itt meg elöttem"'"'

1 Móricz látogatásakor a „Vas Zsuzsi" már nem volt meg, „hadrakelt" a harangokkal együtt, beolvasztották, ágyú lett belőle/'

3 Tóth András ezen a kudarcon kívül a már említett családi gondokkal is küszködött: egyedül leányára támaszkodhatott, Lehel még tanult, Árpád pedig egyre betegebb lett, 1928-ban meghalt. Legnagyobb fiának halála, valamint anyagi gondjai súlyosan megviselték a szobrászt, akitől a barátai egyre elfordultak. 1929 tavaszán adóügyben voltak kellemetlenségei. Szélütés érte, műtermében halt meg 1929. március 14én.

44 Nagy részvéttel temették el a Kossuth utcai temetőben, majd unokája, Ladányi Ferenc színművész Budapestre vitette hamvait az ötvenes években, hogy felesége mellett nyugodjék/'"' Tóth András életműve Amilyen szerencsétlen volt Tóth András sorsa, olyan lett életművének utóélete is. Műveiből alig látni valamit köztéren, többet eltávolítottak, megrongáltak. Valamivel szerencsésebb a helyzet kisebb lélegzetű emléktábláival, épü42 Móricz Zsigmond: A költő és apja. Tóth Árpád emléke — Nyugat, 1930. márc. 16. — hozzáférhető: Móricz Zsigmond összegyűjtött művei 590. 43 Debreceni Űjság, 1915. június 5. és június 20. 44 Tóth Lehel közlése. Nekrológok: Kardos Albert (Debreceni Független Újság, 1929. március 15.) Lyka Károly (Magyar Művészet 1929. V. évf. 163.), NN (Debreceni Független Űjság, 1929. március 17.) 45 Tóth Lehel szerint karneol gyűrűt húztak a halott ujjára, vésőt, kalapácsot a kezébe. A városháza mellett vonult el a menet a Kossuth utcai temetőbe. 548