A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Tóth András (1858–1929) élete és művészete

suth szobrokkal pályázott Sátoraljaújhelyre, Makóra, Érsekújvárra, Ceglédre, Békéscsabára, Nyíregyházára, Debrecenbe, de egyedül Makóról kapott 600 koronás ösztöndíjat. Monumentális tervei mellett portré-reliefeket is készített: életnagyságban, ovális keretben jelenítette meg a fiatal 48-as Kossuthot, valamint az idős., turini Kossuthot. 1902-ben egy sorozatot készített, bízott abban, hogy vásárlói lesznek a függetlenségi körök. Kossuth Ferencnek is ajánlotta műveit és megszerezte annak támogatását. Egyszer megneszelte, hogy vidéken árusították domborműveit, illetve annak másolatait. Debreceni Ákos volt a tettes, aki Ispotály utca 8-ban lakott s egy kész műről lemásolta Tóth munkáját és sajátjaként értékesítette.

27 S azután a baj bajt követett. Előbb halkan, majd egyre erősebben suttogták Debrecenben, hogy a Hungária szobor rossz. El is nevezték vas Zsuzsinak. Szávay Gyula odáig ment, hogy a debreceni lapok gúny rovataiban párbeszédbe bocsátotta a Csokonai szobrot Zsuzsival.

28 A Tóth családban egyre nyomasztóbbá vált a hangulat, s a megbízások bősége is apadt. 1905-ben Pestre ment a két fiú: Árpád a bölcsész karra, Zoltán az Iparművészeti Főiskola építészeti szakára. A fiúkat igen rövid pórázon tartotta a takarékos apa: minden krajcárról el kellett számolniuk. Árpád viselkedését így indokolta későbbi méltatója: „Milyen megindítóak, de egyben már szinte groteszkek azok a levelek, melyeket budapesti bölcsészhallgatóként, s már úgyszólván országos nevű költőként intéz apjához: kisfiúsán alázatos a hangjuk, s a tartalmuk többnyire: félénk zsebpénzkérelmek, aprólékos elszámolások a számára juttatott szerényke összegekről — a legutolsó krajcárig, le egészen a skatulya gyufákig, a 30 filléres okmánybélyegekig. De ezt az alázatot, ezt a feltétlen engedelmességet az apa kicsinyes szigorának nemcsak, sőt nem is főképpen megfélemlítettség diktálja: valami nagynagy gyöngédség is. Ez a jófiúskodás vigasz is akar lenni a szerencsétlen apának.'™ A tragédia 1906-ban következik be: le kellett bontania a Szabadság szobrot. A hivatalos Debrecen ugyan tapintatosan viselkedett, de a lapokban vita indult. A „Debreczen" fórumot adott a szobrásznak, aki leírta: „Miért nem sikerült a Szabadság-szobor?". Levelében a lemondást és mentegetőzést érezni: elmondta, mekkora munka volt úgy készíteni szobrot, hogy kevés volt az idő, sok az elvárás és a rajta kívülálló tényező. Ezt írta: „ ... milyen eredmény várható akkor, ha ezt a szobrot záros és aránytalanul rövid határidőn belül kell elkészíteni s amellett alkalmazkodni kell egy 12-es bizottság mélyértelmű útbaigazításaihoz, melyek arra is kiterjeszkednek, hogy a sisaktoll kb. ennyi és ennyi cm-el hoszszabb legyen, mert úgy hatásosabbnak ígérkezik a mű. Tessék azután számbavenni azt is, hogy ez a bizottság a szobor elkészítése után egy, a szobrot égig magasztaló jegyzőkönyvet vesz fel, melyet aztán egy emlékfüzetben szépen ki is nyomat s később az ércbeöntött alkatot is kifogástalannak találja. Tessék azután az ércöntő műhelyt is elképzelni, ahol a több darabból öntött szobrot sietve és girbén-gurbán forrasztják össze s a hibás öntés csorbáit ki sem javítja, hamarosan feladják a szobrot a rendeltetési helyére, mert sietni kell, az ominózus határidő veszedelmesen közeledik. A felállított szobrot aztán mindenféle reszelőkkel igyekeznek az öntési hibáktól megtisztítani, amitől persze a szobor még sikerületlenebb lesz. S mindezek után tessék őszintén megvallani, hogy vajon a szobrot mintázó szobrász fejére méltányosan hull-e a gúny és a vád és a meghurcoltatás szégyene? . . . Debrecenben értenek ahhoz, hogy miként kell egyrészt minden helyi megrendelés megvonásával akár az éhenhalásra juttatni egy Debrecenben élő és munkálkodó művészt, másrészt pedig mindennemű kí27 Tóth Lehel szóbeli közlése, 1977. 28 Kardos Albert közli Tóth András nekrológjában, 1929. 29 Julow Viktor: Tóth Árpád — Alföld, 1961. 3. sz. 167. 544