A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Néprajz - Fehér Ágnes: Viselkedési normák és életmódbeli minták a tépei paraszti közösségben

eredeti kettős funkciója megmaradt. Az eljárók számára a városi, vidéki mun­kahely egy új közösséget jelent — melyhez ismét alkalmazkodni kell —, de ma­gatartásuk vezérlő motívuma elsősorban az, hogy otthon megfeleljenek az elvá­rásoknak : („Itt mindenki ismer mindenkit, ki van tálalva az embernek a magán­élete. De azért csak jó a falu, nem hagynám itt semmi pénzért. A nagyváros­ban az ember még a szomszédját sem ismeri.") 18 Egyrészt elmarasztalják a „fül­ledt, zárt" falu légkörét, ugyanakkor mégis fontos szerepet tulajdonítanak a köz­vetlen érintkezésnek, szoros emberi kapcsolatoknak. Tépe református vallású község, a faluban mindössze három katolikus csa­lád élt: („Soha nem voltak ezek igazán hivő emberek, nem sokat foglalkoztak az Istennel.") 19 — mondta róluk egyik volt lelkészük. A faluban ma templomba né­hány idős asszony jár rendszeresen. Gyerekeik gyakran mondogatják nekik: („Megy a templomba? Annyi bűne van, hogy le kell imádkoznia." 20 ) Az idős korosztály férfitagjai szintén elkerülik a templomot: („Nem voltunk mi soha nagy templombajárók. Istentagadónak azért nem mondhattak minket, otthon is imádkozhattunk.") 21 — nyilatkozott egyikük. A valláshoz való viszonyulásukat nagyfokú gyakorlatiasság, egyfajta praktikus szemlélet jellemzi: („Mert nekem azt mondják, hogy nem hiszem az Istent, nem is láttam, ezért nem tudom hin­ni. Húsz éves koromig jártam templomba, azután már sose voltam. Azt tanul­tuk, az Isten azt bünteti, akit szeret. Mondtam is, engem már abbahagyhatna a szeretetivei, mert olyan sokat büntetett. Annyi mindenen mentem keresztül, hogy nem tudtam benne bízni. Hátha mindig csak büntet, akkor fölösleges volt hinni a vallásban.") 22 A vallásos szemlélet az utódok nevelésében sem kapott domináns szerepet: („A gyerekeimet sem neveltem vallásosán, de azért meg­kereszteltettük mindet, meg is konfirmáltak. Valahogy abba nőttünk, hogy meg kell keresztelni. Névadó meg nem is vót még akkor, hát csak meg kellett ke­reszteltetni. Szüléinktől is azt hallottuk: kis neveletlen, kis pogány. De ma már azt gondoljuk, hogy a névadó is van olyan szép.") 2,1 Külön figyelmet érdemel azoknak az embereknek a valláshoz való viszonya, akik párttagok, vagy a faluban valamilyen közéleti funkciót töltenek be. Bizo­nyos fajta „lemosolygó" sajnálkozással beszélnek a néhány templombajáró idős asszonyról: („Nekik már hiába is magyaráznánk, hogy nincs szükség a papra, a templomra, meg az Istenre, úgysem értenék meg. Rájuk kell hagyni, ha nekik megnyugvás a vallás, akkor csak járjanak imádkozni.") 2/ ' A faluban élő fiatal generáció tagjai közül nem egy eltiltotta szüleit a templombajárástól. Szerintük ez szégyellnivaló: („Mondtam is anyukámnak, kell magának az a sok babona, amivel ott a fejit tömik? Jobb lenne, ha az unokáival törődne itthon!") 25 Egy adott közösség életében alapvető, meghatározó viszonynak kell tekinte­ni a generációk egymáshoz való kapcsolatát. A családon belüli és a családon kí­vüli generációk közötti viszonyok nagy mértékben tekintély viszony okát jelen­tenek. 2 *' Az európai hagyományos paraszti kultúrában, sőt a természeti népek körében is az öregek tisztelete nagy múltra tekint vissza. A parasztcsalád életé­ben a családfőnek — tehát a legidősebb, legtapasztaltabb férfinak — irányító szerepe volt a gazdaságban, a munkamegosztásban, sőt az erkölcsi szférában is. 18 Saját gyűjtésemből, Tépe 19 Saját gyűjtésemből, Tépj 20 Saját gyűjtésemből, Tépe 20 Saját gyűjtésemből, Tépe 21 Saját gyűjtésemből, Tépe 22 Saját gyűjtésemből, Tépe 23 Saját gyűjtésemből, Tépe 24 Saját gyűjtésemből, Tépe 25 Saját gyűjtésemből, Tépe 26 Kosa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család generációs viszonyainak alakulá­sához. In: Család és házasság a mai magyar társadalomban. (Budapest, 1971. Szerk.: Lőcsei Pál.) 133. 520

Next

/
Oldalképek
Tartalom