A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: A kendertermeléssel és megmunkálással kapcsolatos szokások és hiedelmek Hajdú-Bihar megyében

ravatalozóba, de bemenni nem tudott, mert a kilincsre akasztott olvasó nem engedte kinyíllani az ajtót. Ekkor elkezdte a halottat szólongatni: „Holtnak holt a barátja, halott add ki az elevent." Akkor a halott letette az egyik lábát. Ujabb szólításra letette a másik lábát is, de ekkora megszólalt a kakas. Ez volt a lány szerencséje, mert a rossz lelkeknek a kakasszó után nincs hatalmuk, így eltűnt a lólábú legény s a halott is visszamerevedett a koporsóba, a lány pedig megmenekült. Így járt az a lány, aki lólábú szeretőt is elfogadott volna magának, csakhogy ő mellette is üljön valaki a fonóban." A történetek másik csoportját a hiedelem szerint a fonókban megtörtént boszorkány históriák, rémtörténetek alkották. Ide sorolható a már említett Lucanapi fonótörténet. Görbeházán ismerték a fonókat járó boszorkány históriáját. Egyszer a fonóban az asszonyok fontak és az ablakon benyerített egy ló. Mikor kinéztek, már nem láttak senkit. Több férfi elbújt odakinn hogy meglesse a lovat. Amikor az újból megjelent, az emberek előugrottak rejtekhelyükről, megfogták a lovat és elvitték bevasaltatni. Másnap egy öregasszony nagyon jajgatott az ágyában, keze-lába be volt vasalva, innen tudták, hogy ő volt az, aki a ló alakjában a fonókat járta. Fonalmosás Bakonszegen a fonalmosás köré is kialakult egy sajátos, közösségi munkavégzés és szórakozás. Míg a korábban ismertetett összejövetelek főként a fiatalok munka- és szórakozási lehetőségei voltak, addig ez kimondottan „asszonyi mulatság" volt. A lányok csupán másodlagos szerepet töltöttek be, kiszolgálták az asszonyokat. Az effajta összejövetel kialakulásához nagyban hozzájárult az asszonyoknak az az igénye, hogy szórakozási, együttléti lehetőséget teremtsenek maguknak. A fonalmosást Húshagyókedd előtt kellett elvégezni, mert a hiedelem szerint ezután a „bika" beleakasztja a körmit a fonalba. A fonalat a mosás előtti napon forró oltottmész és szitált fahamu matériába forgatták annyira, hogy az csepegett, majd a katlanba tüzes pernyére hányták, rárakták az előtét és reggelig ott szapulták. Másnap reggelre már hivatalosak voltak a fonalmosó asszonyok, akik mosószékekkel, sujkokkal a hónuk alatt jöttek segíteni. Általában rokonok, komaasszonyok, szomszédok gyűltek össze, öregek, fiatalok egyaránt. A katlanból kiszedett fonalat a szapuló deszkával együtt szekérre rakták és a folyóra vitték. A fonalmosás egész munkafolyamatában csupán négy fiatal házasember segített az asszonyoknak: egy volt a kocsis, aki a fonalszállító szekeret hajtotta, két férfi volt a fonalcsavaró és egy adta a kezük alá a kimosott fonalat. Ez utóbbiak munkájában azonban nem a segítség volt az elsődleges, hanem az ahhoz fűződő szokáshagyomány. Eszerint a két fonalcsavaró férfi a pászmában lévő fonalakat úgy fogta meg, hogy előbb a fonal két végéhez 35— 40 cm-es fát dugott. A fákat kézbefogva a fonalat erősen kihúzták és megcsavarták. Amelyik férfi felől középen megcsavarodott a fonal, annak a felesége a következő évben nem fonalmosásra, hanem keresztelőre kellett hogy készülődjön, mivel a férje magára engedte csavarni a „bölcsőt". Ha egy csavarodás volt a fonálon, egy gyermek, ha kettő, két gyermekük lett. Ha már háromszor is megcsavarták a fonalat a gyenge markú férfira, akkor dühében a földhöz vágta azt, mert sokallta a három gyermeket. A fonal ily módon való kimosása, csavarása után otthon újabb szapulás, majd a folyóban újabb kisujkolás következett. A munka befejeztével a háziak vacsorát rendeztek. A tehetősebb helyeken tyúkot öltek, a levesébe laskatésztát főztek. A sült tyúk mellé „krumplimóringot tálaltak céklával, ezt követően sült tésztát, olajos, kásás bélest vagy olajban sült bocskormadzagot kínálgattak." Ez utóbbi közkedvelt fonalmosási sütemény volt. Gyakran megfőzték a füstölt disznóhúst is „zsufásan". Szegényebb házaknál hús nélküli paszulylevessel, víkony vagy görhemáléval, kukoricával vendégelték meg 512