A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Történelem - Komoróczy György: Debrecen peremkerületének kialakulása 1848-ig

1812-ben csak a református családok közül 203 családfő folyamodott telekért, 485 gyermekkel együtt, átlagosan 45 éves családfenntartó, közöttük 40 napszámos, 59 építőmunkás, 20 különböző ruházati iparos, de csak 66 család kapott házhelyet 72—90 négyszögöles nagyságban. A közgyűlésen kissé lehangolódva állapították meg, hogy „a város környéke az új házhelyek kiosztásával egészen beültetődött, formájából kivévődött és oly kiterjedésű lett, melynél fogva alig lehet reményleni is, hogy ... idővel díszesebb épületekkel való megrakására nézve .. . elérődhessen."

25 Ibrányi kir. biztos a várospolitikának irányításában tevékeny részt vett, szinte állandóan ellenőrizte a rendelkezések végrehajtását s azok sorában az újsori települések helyzetét. 1813. jún. 1-én kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy a „külső városiak is szinte úgy polgárok és a polgári jussoknak tulajdonosai a törvényes kormány és rendtartás mellett lehetnek", mint a belsővárosiak; a tanácsnak tehát gondoskodnia kell a külsőváros rendezéséről. Ebben a kérdésben azonban élesen szembekerült a városi tanácsokkal, mert a külsővárosiak jogállására nézve — majd ismertetendő — egészen más jogszabályok érvényesültek, mint a belsővárosi polgárságra. Kibékíthetetlen ellentétek robbantak ki a kir. biztos hatalma és a tanácsok — szenátus és Választott Hites Közönség — állásfoglalása között. 1813. jún. 24-én a szenátus újból leszögezte, hogy a külső városra nincs szükség, mert ott inkább idegenek telepednek meg, ami nem kívánatos. Szerinte „a városnak politikai existentiája kívánja azt, hogy benne ne mind házzal bíró gazdák, hanem olyanok is lakjanak, akik amazoknak segítségére s lakás végett házaikra szoruljanak, mert ... a nép szorgalmatossága csak úgy nevekedhetik, s ennélfogva a város is csak úgy virágozhatik, ha egyiknek a másikra szüksége van"; ha mindenkinek háza lenne, a városvezetés szerint „vége lenne az industriának, sőt mindenik élelem módjának, mert a szorgalmatosságnak semmi rugója nem lenne". Fenn kell tartani a külsősoriak jogállásának korábbi rendjét — ez volt a lényege a szenátus indokainak, beleburkolva a gazdasági fejlődés követelményeinek burkába. Ha az emberek bent laknak, kénytelenek munkát vállalni a gazdáknál, a háztulajdonosoknál és más foglalkozású cíviseknél, általában éves szerződéssel, maximált munkabérrel.

26 A megoldatlan telepítési problémák 1815 körül újból felszínre törtek: az emberek fedél alá akartak jutni és önálló életet kívántak, amelynek feltételeit a belsőváros kevésbé biztosította. Ismételten új osztásokra volt szükség; akkor terjeszkedett a város elsősorban a Cegléd-u. kapu, illetve kisajtó irányában. Ezekben az időkben alakult a Pacsirta, a Csillag, a Bercsényi-u. Az 1815. jan. 2-án elkészült térkép e helyeken már 4 sorban fekvő taxástelkekről ad számot az árok és az „országút" között, amely mögött mindjárt a temető húzódott. Egyidejűleg megszaporodtak a kunyhók s ez szinte törvényszerűnek tűnik, mert házhelyhez az emberek nem jutottak, kényszerültek arra, hogy házhely helyett önkényesen kunyhókat húzzanak fel. 1811-ben pl. a Hatvan-u. külsősoron a 126 házon kívül 66 kunyhó volt, a Csapó-u. 43, a Cegléd-u. 57, a Varga-u. 68, a Piac-u. körzetben 26, legtöbb a Miklós-u. kisajtó környékén. Ezek a kunyhósok általában vidékről kerültek Debrecenbe, többek között a Hatvan-u. külsősoron még mindig 44 kunyhós élt, akik Csegéről, Kismarjáról, Dadáról, Miskolcról kerültek oda, míg a lakókkal együtt 40 fő debreceni volt; közöttük napszámosok, szappanfőzők, csizmadiák, kalaposok, kéményseprők voltak. 1814-ben a Csapó-u. élő 42 kunyhós nagy része debreceni volt; a Cegléd u. 67 kunyhós közül 60 nős volt, együtt 92 gyermekkel, tehát 219 lélek tartózkodott az utcához tartozó kunyhókban. Velük szemben még a kir. biztos is határozottabb fellépést követelt és elfogadta a szenátus jelentését, hogy a kunyhókban „többnyire idegen és hír nélkül letelepedett s gyanús személyek laknak", nem taxások. A kunyhókat való25 Uo. 142/1812. valamint 1011/k 67 ftsz 2/1813. Rel. és a DvT 264. 26 Uo. IV. A. 1004/3 Prot, commission. 1813. máj. 21., jún. 1., jún. 24. 392