A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Történelem - Komoróczy György: Debrecen peremkerületének kialakulása 1848-ig

kori szemléletére utal. Nem véletlen, hogy a kifejezés azóta tűnik fel, amióta Debrecen maga is földesúri jogokat gyakorolt, 1694 óta, a szabad királyi városi jogállás kiváltságlevéllel történt megállapítása utáni időktől. Hogy a várost körülvevő árokrendszer mikor alakult ki, az mindeddig nem volt pontosan megállapítható. De kétségtelen, hogy nyomai a XVI. század eleje óta kimutathatók, mert maguk a városkapuk és a közöttük épült „kisajtók" meg­szervezése ezt bizonyítja. Amióta árok és sövény van, azóta a város előjogokkal rendelkező lakosságát az árkon belül élő személyek képviselték; az árokrend­szerrel bezárt város szinte kör alakúnak tűnt, a négy égtáj irányában húzódó utcákkal és az azokat lezáró kapukkal. A városárok tehát lényegében a tele­pülés záróvonalának volt tekinthető. Ezt a megállapítást nem cáfolja az a körülmény sem, hogy az árkon kívül kivételesen olyan települések is kialakultak, amelyeket maga a magisztrátus is elismert, de a városi térképekre mégsem vétetett fel sem 1750-ben, sem 1771-ben. Ilyenek voltak pl. délen az egykori Boldogfalvához tartozó Szeles, Vay, Bégán és Ghilányi-féle nemesi kúriák, a város által fenntartott külső Ispotály, amely­nek már önálló temploma is volt. De ezektől eltekintve a város árkán túl más típusú település alakult ki, amit hozzávetőleg 1774 óta „újsorosiaknak" neveztek. Ezen túl szélesedtek ki a kert­ségek, a szőlőtelepek. Az árkokat lezáró városkapukat és kisajtókat a XVIII. századtól minden térkép feltüntette; azokon megtalálható a Csapó-u. kapu és kisajtó, Péterfia-u. kapu, Mester-u. kapu és kisajtó, Hatvan és Várad-u. kapu, Miklós-u. kisajtó, Varga-u. kisajtó, Szent Anna-u. kapu, Cegléd-u. kisajtó. A Piac-utcának nem volt önálló kapuja, mert ezt a Várad- és Péterfia-utcák zárták le; 1750-ben a Miklós-utcán is volt kapu, de itt később csak a kisajtót hagyták meg. 3 A városi település kettős arculata rányomta bélyegét az építkezésekre és ha annak nevezhető: a közművesítésre, az iskoláztatásra, a művelődési intézmé­nyekre. Az árkon kívüli terület évtizedeken át peremváros, periféria maradt, és nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a XVIII— XIX. sz.-ban itt járt utazók leírásai szerint egyszerűen „nagy falunak" tartották az egész Debrecent annak ellenére, hogy messzemenően elismerték a művelődés vonatkozásában kiemel­kedő jelentőségét. A város korábbi zárt rendjét bontották meg az 1770-es évektől kezdődően a királyi biztosok, amikor kényszerűen intézkedtek a városárkon kívüli telepítések felől. Már a XVI. sz. óta megfigyelhetők az árkon kívüli spontán települések nyo­mai. Tűzrendészeti okokból a városvezetés még az árkon belüli házépítést is csak megfelelő távolságban engedélyezte, pl. 1571-ben, 1672-ben stb. Az árkon kívüli szórványtelepüléseket azonban nem gátolhatták meg, mert ez esetben a kunyhó­kat, vagy kisebb házakat szinte hetenkint ismételten le kellett volna rombol­niok. Az árkon kívüli települést az 1770-es években szinte robbanásszerű telepítés­kényszer váltotta jel; a városban feszítő ellentmondások törtek felszínre s a fel­vetődő panaszok sorában nem kevés szerepet játszott a házhelyért küzdő sze­mélyek sora. 1770-ben pl. a Piac-u. árkon kívül 80, a Cegléd-u. 74, a Szt. Anna u. 92. a Hatvan-u. 114, a Csapó-u. 110, a Péterfia-u. 23 főt számláltak össze az árkon kívül, akik nem is szerepeltek a statisztikai beszámolókban, csak a kisebb 3 HBmL DvT 34, 264 (Mellékletben) és Sápi L.: Építéstörténet i. m. térképét. 386

Next

/
Oldalképek
Tartalom