A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Régészet - Kőhegyi Mihály: Kora szarmata aranyleletes női sírok az Alföldön

Kőhegyi Mihály Kora saarmata aranyleletes női sírok az Alföldön Germán, hun, avar és honfoglaláskori emlékeinket Hampel József ugyan összegyűjtötte a századelőn, de a kelták letűnése és a hun—germán csoportok megjelenése közti idők régészeti leleteit első ízben Párducz Mihály dolgozta fel 1931-ben kiadott alapvető összefoglalójában. Egyúttal népi hovatartozását is meghatározta. A változatos emlékanyag igen sok megoldatlan kérdést vetett fel. Kitűnt, hogy a római, Pontus-vidéki és germán befolyások mellett a helyi őslakosság (kelták, dákok) hatásával is számolnunk kell. „A sokszínű hagyaték legérdekesebb része az, amely a pontusvidéki késő hellenisztikus kultúrában gyökerezik, s melyet talán egyedül tarthatunk az uralkodó jazig réteg magával hozott sajátjának" — írja abban a kis könyvében, melyet az első pontus—germán emlékcsoport legkorábbi emlékeinek szentelt. Igaz ugyan, hogy a 16 lelőhely közül egyik-másik nem köthető a jazigokhoz, de a feldolgozás során levont tanulságok (az egyes tárgyak rendeltetése, keleti párhuzamok bevonása) nagyjából máig helytállóak. Az ugyancsak általa összeállított háromkötetes Corpus első kötetében további idetartozó leleteket tett hozzáférhetővé a kutatás számára. 1941-ben. A régebbi lelőhelyek egyes kallódó, de időközben előkerült darabjainak közlése is megtörtént. Két új lelőhely (Kiskörös — Csukástó, Kiskörös — Vágóhídi dűlő) anyag pedig minőségileg is újat hozott, mert hiteles, jól megfigyelt leleteket adott a kezünkbe. A hazai szarmatakor emlékeinek háromkötetes Corpusa (1941., 1944., 1950.) lehetővé tette a régészeti leletek áttekintését és bizonyos fokú rendezését. A köteteket ért bírálatok elsősorban azt hiányolták, hogy az anyag bemutatásán túl — különösen az első két kötetben — kevés szó esik a társadalmi, gazdasági és történeti kérdésekről. Várható és természetes volt, hogy tanulmányok sora tisztázza az egyes kérdéseket, vizsgálat alá vegye az időrend, az ethnikum vitatható és távolról sem egyértelműen megítélhető problémáit. Mócsy András (1954) azért tudott közelebb jutni az egyes kérdések megoldásához, mert a római auktorok, valamint Pannónia emlékanyagának alapos ismerete segítették. Párducz Mihály (1956) az egységesnek tűnő leletanyagról leválasztotta a Szentes-nagyhegyi csoportot és azt a szarmatakor II. szakaszába osztotta. Más kutatási területek ezután (szkíták, hunok) elvonták Párducz Mihály érdeklődési köréből a jazigokat és a további részletkérdések tisztázása elmaradt. Az elárvult ügyet azután a kelebiai leletek előkerülése mozdította el a holtpontról. A gazdag jazig nő hagyatékát feldolgozó rövid tanulmány (Kőhegyi 1973) csak apró kérdésekben tette pontosabbá eddigi tudásunkat. Az anyaggyűjtés során egyre inkább éreztük egy alapos, minden eddig előkerült leletanyagot felölelő összeállítás hiányát. Sajnálattal kellett tapasztalnunk a leírások (leletek, leletkörülmények) hiányos, egymásnak sokszor ellentmondó voltát. Mindezek a felismerések vezettek el bennünket oda, hogy a szóba jöhető budapesti és vidéki múzeumok anyagát átnézzük, a minket érdeklő leleteket összegyűjtsük. A négyszeresére duzzadt lelőhelyek száma igazolta ennek időszerű voltát. Erőfeszítéseket tettünk a keleti párhuzamok összegyűjtésére is. A nagy mennyiségű orosz, szovjet és román folyóirat, könyv, monográfia át267