A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Major Zoltán László: Közművelődés, társadalom, debreceniség az Alföld hasábjain

országos hatósugarúvá igyekezett fejlődni."

14 Darvas József vallomásában nemcsak a város történeti miliőjéről szól, hanem arról is, hogy Debrecen, jelentős szerepet töltött be íróvá válásában. „Ezt a fajta történetiséget sehol sem érezheti az ember, csak Debrecenben. Fazekas Mihály, Csokonai, Petőfi, a negyvenkilences Kossuth, Ady, Móricz lábnyomát sejtem mindenütt. A magyar szellem plebejus vonulata húzódik itt láthatatlanul, az ami engem a magyar szellem múltjából mindig a legjobban érdekelt, aminek a nyoma mindig rajtam marad 1 etörölhetetlenül."

I5 1954 őszén veszi fel a lap az Alföld nevet. Fejlődése ezután egyre dinamikusabb, határozottabb értékítéletű kritikusok írásait közli.

10 Ápolja az irodalomtörténeti hagyományokat is.

17 Az ötvenes évek elején haladó hagyományainkat tárgyaló történelmi tanulmányok jelennek meg, s a továbbiakban különösen gazdagok a Hagyomány és Kritika rovatok. Természetesen a folyóirat hibái tükrözik az irodalom torzulásait, túlhangsúlyozzák a tanító célzatot. Nem véletlen a Hagyomány rovat gazdagodása. Helyet kap a történelmi visszatekintés. Debrecen város, az ország múltjának egy-egy részét tanulmányok elemzik, de vannak olyan írások is, amelyek az egyetemes történelem sorsfordulóira vetnek egy pillantást. Szabó István, a neves debreceni történesz a hajdúság kialakulásáról ír tanulmányt. Megállapítja, hogy e társadalmi réteg közel félezeréves múltra tekint vissza. „E hosszú idő alatt a hajdúság — a hajdú nép, a hajdú társadalom — nemzeti történelmünknek egyes, harcokkal és válságokkal teli viszontagságos szakaszaiban nevezetes történelemformáló tényező volt." A hajdúság kialakulása azt a szakaszt jelenti, amely a Debrecen környéki hajdúknak Bocskai István által történt letelepítéséig terjed. Írott források 1514-ben, a Dózsa-féle parasztháború kapcsán szólnak először a hajdúkról, akiket hajcsár — pásztor-népnek, „bubulci"-nak neveznek. 1514 őszén megtorló törvények eltiltják őket a lándzsa és más fegyverek viselésétől. Fegyveres voltuk pedig érthető a magyar társadalmi állapotok, főúri hatalmaskodások, erőszakoskodások és a rablóvilág miatt.

18 Szabó István egy másik tanulmányában is szól a hajdúk eredetéről és megállapítja, hogy a „hajdú" szó személynévként alig egy-két évtizeddel korábban jelentkezett forrásainkban. A név azonosul a marhapásztorral, s a hajdúk 1514. évi s későbbi szerepléséből, s a pásztor-nép sokaságából a marhahajtók rétegének kialakulására, nagyarányú marhatenyésztésre következtethetünk. A marhatenyésztéshez szükséges hatalmas legelők pedig megvoltak az Alföldön, többek között Debrecen környékén.

19 Ez a nagy tömeg valósággal külön pásztortársadalom volt. A nagyarányú marhatenyésztés és marhakivitel felduzzasztottá ezt a réteget, melyet külön szokások külön törvények irányítottak. A marhakivitelt megszigorító törvények a XV—

XVI. század fordulóján megingatták e réteg helyzetét, s így csatlakozott a parasztháborúhoz. Helyzetéből a kiút a katonaelemmé való átváltódás volt. Míg a XVI. század húsz—ötvenes éveiben még pásztor és katona egyszerre, később már egyértelműen katona. Többnyire szláv származású elemeknek mondták őket, valójában zömük már kezdetben is magyar. Két nagy rétegük volt. A zsoldos, várbeli, gyalogos, királyi hajdú és a szabad hajdú. A zsoldos hajdú az állandó haderőben foglalt helyet és igen olcsón adta szolgálatait. A szabad hajdúk „liberi hajdones" csak egy-egy vállalkozásban vettek részt. Alkalmi zsoldért, de inkább csak a szabad zsákmányért harcoltak. Ha ez kevés volt, akkor saját népüket is sarcolták. A törökökkel szemben nem ismertek irgalmat. Kiváló katonaanyag volt tehát e réteg, a bécsi udvar azonban mégsem gondolt megszervezésükre. Törvényeket hoztak 14 Üo. 15 Darvas József: Vallomás Debrecenről. Alföld 1974/1. 9. 16 Uo. 17 Juhász i. m. 18 Szabó István: A hajdúság kialakulása. Alföld 1956/3. 50. 19 Szabó István: Jobbágyok-parasztok íRrtekezések a magyar parasztság történetéből) ÍBp. 1976) 209—211. 499