A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: A debreceni és hajdúsági (színes hímzésű) női kisbundák[311 Varga Gyula: Buntbestiekte Kurzpelze für Frauen in Debrecen und der Hajduság

visszanyomozni, s az egyes formák vagy motívumok eredetét kideríteni. Ahogyan azt Bobrovszky Ida írja: „bizonyítóanyag hiányában a művészettörténész legfeljebb csak célozhat arra, hogy a későreneszánsz iparművészet parasztvárosainkban kialakuló változata valószínűleg éppen ezeknek a népi hagyományoknak köszönhette karakterét... A parasztvárosok iparművészete nem gyenge visszfénye volt a szerencsésebb politikai viszonyok között fejlődő országrészek művészetének, nem is a társadalom magasabb rétegeiből lesüllyedt művészet volt, hanem a parasztpolgári közösségek elképzelései, igényei szerint megformált, hagyományai által befolyásolt művészet."

7 Tárgyi emlékek híján a kutató valóban nehéz helyzetben van, különösen akkor, amikor a későbbi, a XIX—

XX. századi paraszti tükrök eredetét kutatja. Mindenképp meg kell kockáztatnia bizonyos stílustörténeti nyomozást. Ezen túl pedig magyarázatot kell találnia arra is, hogy az új divat és luxuscikkek iránt fogékony városi vezetőréteg és a mezővárosi polgárság reprezentatív bútorai hogyan terjedtek el, s váltak általánossá, s lettek a vidéki paraszti otthonok kedvelt berendezési tárgyaivá? A faragott bútorok között a XIX. századi, parasztinak emlegetett tükrök esetében különösen indokolt a művészeti stílusok hatásának a kutatása, s e stílusok paraszti szintű alkalmazásának vizsgálata. Szinte természetes, hogy a parasztságnál minden korban megvolt az a törekvés, hogy az uraknál, nemeseknél és polgároknál, a város vagyonosabb lakóinál látott darabokat újraalkossák, és a rendelkezésükre álló Kezdetlegesebb eszközökkel formálják meg, s ezáltal jobban alakítsák a népi ízléshez. Debrecen esetében a XVIII—

XIX. század társadalmi változásai még külön is alátámasztották ezt a folyamatot, ugyanis ez az az időszak, amikor az addig többnyire iparból és kereskedelemből élő polgári társadalom fokozatosan átalakul egy sajátos, most már döntően a mezőgazdaságból élő parasztpolgári társadalommá, amire találóan a cívis megnevezést szokták alkalmazni. Amikor pedig a parasztvárosok, s köztük Debrecen gazdasági élete is hanyatlóvá vált, ez a parasztvárosi késő reneszánsz is vitathatatlanul konzervatívvá lett. Mindezek mellett Debrecen protestáns lakóira különben is jellemző volt egy erősen érvényesülő konzervativizmus, a minden felesleges cifraságtól, felesleges hivaíkodástól való tartózkodás és ezek tiltása. Érthető tehát, hogy a tükrök viszonylag sokáig, egészen a XIX—

XX. század fordulójáig, sőt a XX. század első harmadáig majdnem változatlan formában maradtak meg a használatban. Próbáljunk meg visszanyomozni a falitükrök divatjának a kezdetére. Az oromzatos tükrök divatja

8 Magyarországán a XVII. században kezdődik, mégpedig főleg olasz hatásra, ami nálunk velencei tükör néven vált ismertté. Ezek az iparművészeti értéket képviselő tárgyak természetesen először csak a főúri kastélyokba jutottak el, később azonban a vidéki kúriákban, nemesi udvarházakban is megjelentek. Mivel a jobbágyságban megvolt a törekvés, hogy az uraiknál látott divatos, vagy a divatból lassan már kiszoruló cikkeket megalkossa, saját számára megteremtse a rendelkezésére álló eszközökkel és anyagokból. A gótikus, később pedig a reneszánsz ládák, padok, asztalok, ágyak több-kevesebb késéssel, de mind megjelentek a paraszti otthonokban. Így a XVII. században divatossá váló tükrök is előképül szolgálhattak a későbbi paraszti tükröknek. Érdekes azonban, hogy a faragott-festett, azaz a tornyosnak nevezett tükrök divatja csak a Tiszántúlra volt jellemző, vagyis csak a fentebb említett bútorkészítő központokban lehet kimutatni őket. A más vidékekről származó leírások vagy csak az elsődleges keretet említik, vagy pedig gazdag aranyozott rámákról beszélnek. Felmerül tehát a kérdés: milyen művészeti hatás táplálta az alföldi tornyos tükrök kialakulását? A választ keresve, Debrecen vonatkozásában mindenképp egy erős erdélyi hatást kell feltételeznünk. Bizonyításul idéz7 B. Bobrovszky Ida: A XVII. századi mezővárosok iparművészete (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen) (Budapest, 1980) 101. 8 Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance (Kolozsvár, 1943) 116. 355