A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - Varga Gyula: A kender termesztése és feldolgozása Hajdú-Biharban

cikákkal vagy centiméterrel állandóan mérik a leszőtt textil hosszúságát s azon a helyen, ahol majd el kell vágni, kis színes jelet szőnek a textil szélébe. Azt is ki kell számítani, hogy az egyes darabokon a kezdéstől mennyit hagynak a csíkig (árasztja, parasztja), hagynak-e a végén rojtnak való szövetlen részt? stb. Mindez azt jelenti, hogy a szövésnek minden mozzanatánál igen nagy figyelemre van szükség, ha nem akarnak selejtes darabokat készíteni. Egy szövőállásból kb. 20—25 cm hosszú anyagot lehet leszőni, mert ekkor már nem marad annyi hely a borda előtt, hogy a vetélőt át lehetne dobni. Ilyenkor ereszteni vagy nyújtani kell. A hátsó zuboly lyukából kihúzzák a merevítőfát, majd miután kb. egy egészet vagy másfelet fordult, újra rögzítik. Ezután az első zuboly segítségével újból jól megfeszítik a felvetőszálakat. A nyüstök és a borda dörzsölő hatására a kender felvetőszálak kiszöszölődnek s könnyen el is szakadhatnak. Ezért, mielőtt még a nyüsthöz érne a fonal, tengerilisztből, krumpliból, fokhagymából főzött ragacsos péppel kenik be a szálakat. Amikor annyira haladtak a szövéssel, hogy a hátsó komposztor a zubolyról lefordult, akkor a csipkefát kivették, mert arra most már nem volt szükség. De a szövést még tovább folytatták mindaddig, amíg a nyüstök a vetülékszálakat annyira szétnyitották, hogy a vetélőt át lehetett a nyíláson dobni. Ha a szálak már nem nyíltak szét, akkor a szálakat a komposztor mellett elvágták s kész volt a vég vászon, melyet aztán az első zubolyról is leszedtek, hengerbe összecsavarták és további feldolgozásig a textiles ládában vagy újabban szekrényben tartották. A vég vászonnak mindkét végén 20—30 cm szövetlen rész maradt, a veliznek (Fülöpön veriznyek), amit vagy rajta hagytak s ebből ügyeskedő aszszonyok a szőttes végére díszes rojtot kötöttek, vagy levágták, s ekkor zsákfoldozáshoz, úgynevezett házi cé?'naként használták. A rojtkötés járuléka volt a szövésnek, így azt legtöbb nő megtanulta, de igazi szép, komplikáltabb rojtot csak kevesen tudtak kötni egy-egy faluban. A leszőtt vég vásznat néha évekig tárolták, míg a feldolgozásra sor került. Következő fázis ugyanis a leszőtt vászon kimosása, illetve további fehérítése. Mindenekelőtt ki kellett mosni a szövés közben rákerült piszkot, a szálakat merevítő kenőcsanyagot. A mosást ismét a szapulás előzte meg, majd következett a folyóvízben való sulykolás. A gondosabbak azért igyekeztek minél előbb a szövés után kimosni a vásznat, mert a ráragadt kukoricaliszttől esetleg annyira megsárgult, hogy később már nem lehetett fehérre mosni. A fehérítéshez sok helyen használtak meszet, de régebben minden esetben ragaszkodtak a folyóvízhez. Ezért ahol nem volt folyóvíz, onnan is elvitték a folyók mellé a vásznakat s ott sulykolták ki jó alaposan, ha a szükség úgy kívánta, háromszor, négyszer is. Napos időben a folyók mellett kiterítették a vásznat, hogy a nap is megszíjja, mert úgy tartották, hogy akkor lesz igazi fehér. A vászonmosás, fehérítés kizárólagosan asszonyi munka volt. A nagyobb gazdaasszonyok erre is napszámost fogadtak, vagy másfajta segítséget hívtak. Érdekes módszerét ismerik a fehérítésnek Fülöpön. Náluk még tavasz legelején a réteken levő tisztavizű locsogókra, vagyis az olvadáskor összegyűlt sekély vízfelületre tetették rá a vásznat, s engedték, hogy itt kb. egy hétig süsse, fehérítse a nap. Esténként persze mindig összeszedték s reggel újra kiterítgették. Fehérítés után még egyszer alaposan kimosták, megszárították s ruhás ládákban tárolták. A szőttesek mennyiségi és minőségi kategóriái A kapitalista termelési viszonyok közgazdasági mutatóival mérve a paraszti kenderfeldolgozás nem tekinthető komoly hasznot hajtó foglalkozásnak. Szolnoky Lajos számításai szerint egy jól szövő asszony átlagos órabére az 1940-es 54 Szolnoky, 1950. 34. 302