A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - Varga Gyula: A kender termesztése és feldolgozása Hajdú-Biharban

Szapulás (csávázás) A szapulás (Bakonszegen csávázás) tulajdonképpen a fehérítésnek az első fázisa, tehát csak akkor volt rá szükség, ha jóminőségű fehérített vásznat akartak nyerni.'"

9 Eszköze a szapulókád (4. kép). Régen erre a célra volt egy három lábon álló, alján kilyukasztott 80—100 liter űrtartalmú lapos kád, de ennek hiányában bármilyen alul kilyukasztott dézsa megfelelt. A kender fejeket sorba rakták a kádba s minden sor közé valamilyen lágyító, fehérítő vagy enyhén sárgító anyagot raktak. Ez lehetett mész (Tiszacsege), korpa (Püspökladány), szeletekre vágott sütőtök (a nyírségi falvak) és általában mindenhol a lúgot tartalmazó fahamu. Amikor a kád megtelt, rostáló ponyvával letakarták (ezt Debrecentől keletre hammos-nak, hammas-пак mondják). Ezután fahamuval lágyított forró vizet öntöttek a ponyvára mindaddig, míg a víz ellepte a kendert. Ekkor az egészet még vastag pokróccal is letakarták, hogy a víz minél tovább meleg maradjon. Ha kihűlt, alól a dugót kihúzták s újra forró vízzel töltötték fel. Ezt annyiszor megismételték, míg a kender jól megpuhult s némileg meg is fehéredett. Ez a művelet akár egy hétig is eltarthatott. Utána kiszedték a kendert a kádból és folyó vízben, vagy ahol ilyen nem volt, a kút mellett bő vízben kimosták, majd kiteregették száradni. Ha jól megszáradt, kezdődhetett a dörzsölés.

:íü Dörzsölés A dörzsölés célja a kender megpuhítása. Hazánkban három módja ismeretes: a lábbal való dörzsölés, a dörzsölőfával való törés (kalodás dörzsölő) és a géppel való puhítás.

:u A mi megyénk nagyobb részén a lábbal való dörzsölés volt elterjedve, de szinte minden irányban érintkezett azokkal a területekkel, ahol a kalodás dörzsölőfát használták, illetve a Tisza melléki falvakban a kalló malmokban való puhítást is ismerték.

32 A dörzsölés nálunk az 1950-es évekig élő társas hagyomány volt (leírását V. Szathmári Ibolya végezte el). A lábbal való dörzsölés kizárólagosan női munka volt. A tornácon, vagy a ház előtt nagy rostáló ponyvát terítettek le. A dörzsölő leányok vagy az ámbitusra támaszkodtak, vagy két bakra egy létrát kötöztek rá s ebben fogózkodtak, miközben mezítláb sodró mozdulattal taposták, törték a kendert, míg az teljesen megpuhult. A dörzsölés minőségét idősebb aszszonyok ellenőrizték s egyben számolták a kenderfejek számát. A dörzsölésnek bizonyos ritmust szabott a lányok éneklése; igyekeztek egyszerre, egy ritmusban mozogni. Közben megérkeztek a legények is, legtöbbször muzsikást is fogadtak s a dörzsölés befejezése után táncos mulatságot tartottak. 29 A szapulás-csávázás nem minden vidéken volt szokásban. Megyénk egyik tipikus területe ennek az eljárásnak. Szolnoky, 1972. 193—196 30 Uo. 31 Bereg megyében a dörzsölést nevezik törésnek. Babus, 1957. 227—235 32 Eddigi adataink szerint Püspökladányból, Kötegyánbol, Méhkerékről (Két utóbbi jelenleg Békés megye) ismerjük, minden esetben a rögzített kalodás, forgó tengelyes változatokat (Szolnoky, 1972. 135—161.) Szolnoky szerint a rögzített kalodás dörzsölőt a magyarság még a honfoglalás előtt, sztyeppes törökös népektől ismerte meg. Ekkor még kettős funkcióval, bőrpuhító és kenderpuhító eszközként használták. A mi forgóbálványos dörzsölőink ennek ésszerűsítésével a XVIII. század folyamán alakulhattak ki. A Tisza melléki falvainkban (Polgár, Görbeháza, Tiszagyulaháza) kalló malmokban puhították a kendert. Ilyen malmok voltak Polgáron, Tiszadobon s még több más helységben. Polgáron bunkós, Tiszadobon hengerrel puhító malom működött. A falusiak messze földről jöttek s kenderjüket színes rongyokkal jelölték meg. A puhításért a malmokban vámot kellett fizetni. Vö. Szolnoky, 1972 162—178; Gáborján, 1955. 111 272